"Én innen magamtól nem megyek el"

Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház főigazgatója

  • Csáki Judit
  • 2011. február 10.

Színház

Most éppen csönd van, vagyis minden megy a maga útján: Alföldi Róbert sajtótájékoztatón jelentette be a Nemzeti Színház következő évadjának programját. Szándék és igény volna ugyan a kirúgására, de egyelőre sem közepesen szalonképes megoldás, sem közepesen kényelmes utódjelölt nincsen.

Magyar Narancs: A következő évad jelszava: klasszikus. Mostanában divat az ilyesmi - miért kell jelszó egy évadnak?

Alföldi Róbert: A közönség szereti. Egyébként nem a jelszóhoz varrjuk az évadot, hanem valahogy így alakul. Fölmerülnek darabok, rendezők; aztán a címek egymás mellé állnak, és egyszer csak azt látom: csupa klasszikus.

MN: Tavaly a magyar drámák évada volt - az, gondolom, nem egészen így állt össze.

AR: Nem, persze, hiszen az két év alatt épült föl. Azt elhatároztuk, és szépen megcsináltuk. Most meg fölmerült a Szent Johanna, aztán Andrei Süerban mondta, hogy Shakespeare-t szeretne, aztán beúszott a Hamlet is, majd a Fösvény és néhány más; és amikor hozzájött Sütő drámája, az Egy lócsiszár virágvasárnapja, akkor valahogy olyan klasszikus lett az egész.

MN: Van ebben egy kis píár azért.

AR: Van. Aki túl sokszor hallotta, hogy kísérletező rétegszínház vagyunk, az most talán fölkapja a fejét erre a listára, és eljön megnézni. De azért nem ilyen tudatos és nem ilyen fontos ez az egész.

MN: Mi van meg előbb a tervből? A rendező vagy a darab?

AR: Változó. Ahogy az is változó, hogy a rendező hozza-e a darabot, vagy én mondok neki valamit. Az is változó, hogy egy darabot mondok, vagy többet - de ez mind természetes.

MN: Nincs állandó rendező a színházban. Kik jönnek a következő évadban?

AR: Süerbant már mondtam; jön Novák Eszter, Znamenák István, Rába Roland, Pelsőczy Réka, Gigor Attila, Alföldi Róbert.

MN: És színészekben is gondolkodsz?

AR: Persze. De nem úgy, hogy mindenkinek minden évadban meg kell kapnia a maga nagy szerepét, hiszen ez lehetetlen. Hanem úgy, hogy általában jó kondícióban kell tartani őket. Annyira jóban, hogy bármelyik Kossuth-díjast megkérhessem, hogy jöjjön be másfél mondatra. Erre odafigyelek, igen. És nem könnyű, nem.

MN: Az úgynevezett Biblia-projektnek vége van?

AR: Ebben az évadban vége lesz. Elkészült nyolc darab; volt, amelyiket előadásként mutattuk be, a többit felolvasószínházként. Ezek a darabok immár a kortárs drámairodalom részei, akinek bárhol kedve van valamelyikhez, majd megcsinálja. A felolvasószínház amúgy nagyon hasznos forma, sok minden kiderül egy darabról, jó lenne, ha még többet tudnánk így megmutatni a közönségnek és magunknak. És van egy másik pályázatunk, a roma pályázat.

MN: Muszáj mindig akciózni?

AR: Szerintem igen. Például azért, mert teremtődik valami-féle közeg a darabok köré, alá. Én ugyan nem akciónak hívom ezeket, inkább előkészítésnek: már a bemutató előtt benne van a darab a levegőben.

MN: A színház, az előadás, a darab önmagában már kevés? Kell hozzá vivőanyag? Nem adja el magát? Magas az ingerküszöb?

AR: Olyan sok minden van, még színházból is sok van.

MN: Túl sok?

AR: Nem lehet túl sok. Csak küzdeni kell a nézőkért. A minőséggel pláne. Mert nagyon jó, hogy van Závada-darab meg Esterházy-darab, de... a valóságshow-kkal és a szórakoztató műfajokkal kell versenyt futni.

MN: Milyen a közönséged? Mit tudsz róluk?

AR: Nagyon bírom őket. És nagyon heterogén.

MN: Van egy színházi kör, amelyik felváltva jár hol ide, hol oda. A Nemzeti nem tartozik közéjük.

AR: Nem, de a közönségünk belenyúlik mindegyik körbe. És a fiatalok is járnak ide, talán mert kicsit trendi lett ide járni. Sokszor nem is konkrét darabra, csak úgy, a Nemzetibe jönnek, mert hallják, hogy van "valami". És persze nagyon nyomjuk a reklámot, a píárt, de a szájhagyománynál nincs jobb reklám. Csak mindig történnie kell valaminek.

MN: Van olyan színházi műhely Pesten, amelyikkel rokonnak érzed magad?

AR: Ha színvonalról beszélünk, akkor igen. Ha profilról, akkor nincs.

MN: Hány olyan színigazgató van, akit az éjszaka közepén felhívhatsz bármilyen problémáddal?

AR: Van kettő-három. És mostanában azért is felhívtam néhány embert, hogy ha kell valami, szívesen segítek.

MN: Adsz nekik pénzt?

AR: Azt nem, de ha kell három fal vagy négy lépcső, azt kölcsön tudjuk adni.

MN: Tudod-e, hogy a főváros nagyjából egy oázis a vidéki színházi sivatag közepén?

AR: Tudom, persze. De van azért olyan színház, ahová el lehet menni, például Kecskemét.

MN: Mit gondolsz, ha túllépünk a politikán - és azon, hogy a vidéki színházakat politikai ajándékként osztogatják a híveknek -, a színházművészet honi állapota menynyire fog ettől a helyzettől leromlani?

AR: Figyelj, ez bonyolult dolog, mert a színház nem önmagában áll. El tudom képzelni, hogy ha egy színház nagy kanyart vesz a szórakoztatás felé, a közönség egy ideig boldog. Még akkor is, ha korábban ugyanott fontos színházi műhely volt - és mostantól ezek a színházak a vidéki városokban nem akarnak részt venni a korábban említett minőségi versenyben, mert az nehéz. Egy ilyen döntés jöhet az önkormányzattól is. Ez nagyon nem az én utam, de ezt látom.

MN: És az véletlen, hogy egy ilyen döntés egybeesik egy politikai átszabással is?

AR: Hadd feleljek erre másképp, nyugodtan lepődj meg: én nagyon jó hazafinak tartom magam. De nem úgy szeretem a hazámat, hogy bármit csinál, lelkesen ünneplem. Hanem úgy, hogy ha rossz van benne, odamutatok, hogy ezt inkább ne.

MN: Jó. A mostani váltások nem az objektív, felelős szeretet irányába mennek, hanem épp ellenkezőleg: a feltétel nélküli, hazudozós dicshimnusz felé.

AR: Én a színházról beszélek.

MN: Én is. És úgy gondolom, hogy sok helyen most súlyos és szándékos károkozás történik.

AR: Külföldön a színházak nyolcvan százalékában az folyik, amit te most kárhoztatsz.

MN: Nem, hanem a szimpla kommersz folyik - és senki sem hazudja magas művészetnek, de társadalmilag relevánsnak sem.

AR: Ez igaz; egyszer talán majd merjük nevén nevezni a dolgokat, most még nem. Tudod, mi a kulcsa annak, hogy egy színház merre indul el? Az, hogy az igazgató mer-e maga fölé hívni rendezőket. Én ezt szeretem: nem félni attól, hogy én bizonyulok gyengébbnek.

MN: Mondd, elolvastad a pályázatodat mostanában?

AR: Minden évben elolvasom. És felelek a következő kérdésedre is: nem, nincs olyan súlyos ígéret, amit számon kellene kérni rajtam, mert nem valósult meg.

MN: Akkor jól tudsz pályázatot írni, vagy jó igazgató vagy?

AR: Komolyan vettem, nagyon végiggondoltam. És van olyan, ami lehetne erősebb; hiszen van ugyan nemzetközi átjárás, de azért lehetne koncentráltabb és feltűnőbb például a határon belüli és túli színházak megjelenése. Még csak nem is pénzkérdés ez elsősorban, hanem inkább erősebb figyelem kellene erre is.

MN: És mi volt nehezebb annál, mint amire számítottál? Még nem a politikáról beszélek, hanem például a társulat átalakításáról.

AR: Nagyon nehéz volt az első átalakítás. Pokoli nehéz. Ráadásul azt gondoltam, ennyivel megúszom - és ezt még elviszi a helyzet, hiszen azt mindenki könnyebben elfogadja, hogy egy új igazgató nagyot változtat. De aztán jött a második hullám az első évad végén, és az még nehezebb volt, hiszen ott már egy együtt töltött évad után döntöttem úgy, ahogy döntöttem.

MN: Igen, az ilyesmit - ha már muszáj - célszerű egy fázisban csinálni.

AR: De még nem láttam tisztán sok mindent. És elfáradtam. Elküldtem sok embert, és egyszer csak besokalltam. Rémes volt. Ezért került sor a második fordulóra is: egyszerűen nem csináltam végig. Mondok valamit: láttam akkoriban egy előadást a Katonában. És azt láttam a színészeken, hogy evidens, hogy ott vannak, mert ott a helyük; egymásnak is evidens, kifelé is, a vezetőiknek is. Azt mondtam magamban: nincs mese, ezt meg kell csinálni.

MN: Most nincsenek nagy változások, ugye?

AR: Nincsenek. Rátóti Zoltán a kaposvári színház igazgatója, ő a következő évadban nem lesz a társulat tagja, de játszik tovább, Péterfy Bori szülni fog. A társulat tagja lesz viszont Nagy Zsolt.

MN: Te hívtad?

AR: ' jelentkezett, és én boldogan és büszkén mondtam igent. És jön még egy kaposvári hallgató, Váncsa Gábor, gyakorlatos színésznek.

MN: Hogyan élte meg a társulat a színház elleni hadjáratot és mocskolódást?

AR: Ember módjára. Ebben benne van a gyarlóság és a bátorság is. Hiszen úgy érezték, hogy nemcsak engem bántanak, hanem őket is.

MN: Mondd, egy picit meg vagy lepődve azon, hogy te még mindig a Nemzeti igazgatója vagy?

AR: Igen és nem. És nem a választ akarom kikerülni.

MN: Számítottál arra áprilisban, hogy a következő évadot már nem te csinálod?

AR: Akkor nem.

MN: Arra, hogy a mocskolódás végén kirúgnak?

AR: Arra már sokkal inkább.

MN: Hol lennél most, ha így történt volna?

AR: Nem itthon. Volt B terv. Életújrakezdés. Nem csinálnék mást, mert nem tudnék mást csinálni, de nem itthon. De több B terv volt. Köztük az is, hogy keresni kéne valami színháznak alkalmas helyet. Ez a mai pénzügyi helyzetben nem könnyű - én meg úgy éreztem, hogy lelkesedéssel, lendülettel nem bírnám végig, félgőzzel meg az ilyesmit nem lehet. Volt olyan terv is, hogy nézzük meg, mi történik. Hogy hívnak-e dolgozni, például.

MN: Miközben zajlott a cirkusz, keresett-e valaki azzal, hogy ha esetleg kirúgnak, menj oda dolgozni?

AR: Nem.

MN: Sokan biztosítottak-e együttérzésükről, szolidaritásukról?

AR: Sokan.

MN: A szakmára gondolok, nem a barátaidra.

AR: Ja, onnan nem sokan, de voltak azért.

MN: Mit gondolsz, miért? És mi lehet az oka, hogy a fasiszta ordítozással egy időben tartott szimpátiatüntetésen két színész volt összesen?

AR: Ezzel semmi baj nincs. Mindenki azt gondolja, hogy ez a cirkusz rólam szól. És szorong, hogy mi lesz az ő életével, pályájával. Nem könnyű az ilyesmi, állást foglalni, és még mutatni is.

MN: A színház egyik oldalán a Jobbik tombolt, a másikon mi fagyoskodtunk. Kit néztél?

AR: Hát, a Jobbikot. Ott jobb volt a műsor. Nem gondoltam, hogy ott fogok állni az erkélyen, de olyan erős volt a felütés, hogy ott álltam a sötétben, és néztem.

MN: És?

AR: Hát... nagyon megrendültem. Előtte már... én elég jól bírom az ilyen helyzeteket, és bár voltak hegyek és völgyek, sosem egyszerre omlottunk össze. Volt, hogy valaki csak föltépte az ajtót, beordította, hogy "azért sem!", majd kiment. Vagy hogy aznap délelőtt én egy kengurujelmezben szökdécseltem a folyosón, és azt kiabáltam, hogy álruhában vagyok... Félelemből, meg hogy röhögjünk. Azon például, hogy a Hevér Gábor bejött, hogy szeretne túsznak jelentkezni a jobbikos gyűlésre, vagy azon, hogy másvalaki bejött, hogy akkor ő most elmenne föllépni oda, ha elengedem... Próbáltuk csinálni az életet... De ott állni, nézni, hallgatni - az megdöbbentő volt. És félelmetes. Mert egyszer csak érzem, hogy kicsi vagyok. És az szar, na.

MN: Zsidóztak, buziztak, ami azért...

AR: ...az emberi viselkedés legalja, és csak azt célozza, hogy bántsanak; az a végtelenül primitív ösztön hajtja őket, hogy nekem rossz legyen. És akkor belém villant, hogy: jó. Akkor ez van, akkor legyen ez. Nem valamiféle dühödt harci hév fogott el, nem is omlottam össze, hogy akkor most befejezem. Hanem az egyetlen lehetséges út nyílt meg, vagyis még csak dönteni sem kellett: jó, ez van, de akkor is csinálom... Most, hogy így belekérdezel, voltaképpen meglep, hogy ennyire megrendített. Magamra vettem, persze. De mégis csak ez az egyetlen kiút volt: csinálni. És itt belül mindenki nyilván szorongott, talán félt is, de álltak mellettem. És próbáltuk tartani egymást, persze volt minden, sírás, aggodalom, éjszakai whiskyzések együtt... és ez nem a társulati lét romantikája, hanem a túlélés formája volt, mármint a közös túlélésé. Mindenki többet volt bent, mint rendesen.

MN: Szerintem az sem mindegy, hogy az a csőcselék odalent egy parlamenti párt.

AR: Igen, és ez a párt ezzel szerintem átlépett egy határt.

MN: A kormányzó pártoknál?

AR: Náluk is, igen.

MN: Nyíltan nem állt ki senki közülük, ami elég szégyen. De volt-e valaki, aki legalább titokban biztosított téged arról, hogy nem ért velük egyet?

AR: Ez, ami történt, sokakat meglepett. És hát egy necces, fájdalmas dolog nyomán történt: a december 1-jei tervezett koncertre gondolok.

MN: Szerintem ez egy kapóra jött ürügy volt. Ha ez nincs, lett volna másik.

AR: Azért volt politikus, aki azt mondta, hogy ha ezt nem csinálom, akkor szép nyugodtan végigcsinálhattam volna az egész ciklust.

MN: Hogyhogy ha nem csinálod? Hiszen köztudott, hogy erre az ünnepi koncertre jelentős pozícióban lévő személyek már visszajelentkeztek.

AR: Igen. Ezzel együtt elkövettem egy hibát: mivel ez nem színházi-művészi esemény, szólnom kellett volna valahol, mielőtt engedélyezem. Ez diplomáciai esemény, én meg nem diplomata vagyok, nem is politikus, vagyis meg kellett volna beszélnem.

MN: Lehet, hogy nincs igazam, de azt gondolom, hogy a Jobbik olyan erősen és olyan mocskos eszközökkel követelte a kirúgásodat, hogy már a Fidesznek is kínos lett volna, ha szépen engedelmeskedik. Vagyis az, hogy te még mindig igazgató vagy, ilyen faramuci módon a Jobbiknak köszönhető.

AR: Volt néhány hét, amíg naponta lehetett olvasni, hogy mi lesz velem. De hivatalosan nekem senki nem szólt. Közben elindult az új költségvetési év, a pénzek normálisan jönnek, a kapcsolat a kulturális kormányzattal normális.

MN: Lehet, hogy nem mondták, hogy csomagolj, de hogy tárgyaltak egy lehetséges utódoddal, az biztos, hiszen ezt éppen tőle, Vidnyánszky Attilától is tudjuk. Aki beszámolt a sajtóban nemcsak a te ténykedésedről alkotott véleményéről, hanem a saját nemzetis elképzeléseiről is. Aztán mégis ejtették.

AR: És? Nekem akkor sem szólt senki. Sem azt nem mondták, hogy maradok, sem azt, hogy nem.

MN: Nem hinném el, ha azt állítanád, hogy nem beszéltél olyan politikusokkal, akiknek ebben a kérdésben szava van.

AR: Beszéltem. Beszélgettem.

MN: És vajon kíváncsiak-e a politikusok arra is, hogy mi zajlik a színházban?

AR: Meg fogsz lepődni: a kormányváltás óta sokkal több politikus fordul meg itt.

MN: Nem hinném, hogy a kultúrszomj vezérli őket.

AR: Szerintem azért van egy-két politikus, akit a színház is érdekel.

MN: Mondd, szerinted kitöltöd a mandátumod? S ha igen, pályázol majd megint?

AR: Igen és igen.

MN: És gondolod, hogy meg is nyerheted?

AR: Igen. Hátha addigra az számít majd, hogy mit csináltunk.

MN: Figyelj, kilátsz te a színházból? Látod-e, mi folyik itt?

AR: Ezek az én egyszerűnek hangzó válaszaim természetesen nem ilyen egyszerűek. De elhatároztam, hogy amíg ezek a szóbeszédek nem öltenek hivatalos formát, nem foglalkozom velük, mert akkor csak ezzel foglalkoznék. Már van olyan nap, hogy nem jut eszembe. És a helyzet bizonytalansága már nem települ rá a munkára. Én nem beszélek arról, hogy miben élünk, hanem előadást rendezek róla. Az az én nyelvem, abban sokkal jobb vagyok, mint a verbális deklarációkban. És nem csak én rendezek előadást arról, hogy mit gondolok arról, ami itt folyik, hanem az egész színház, mármint a Nemzeti arról szól.

MN: Mondod, beszélgetsz politikusokkal. Miről?

AR: Praktikus ügyekről. Például arról, hogy mi van a társasági átalakítással, mikor leszünk végre nonprofit zrt., hogy mi is szert tehessünk a jegybevétel 80 százalékáig megszerezhető külső támogatásra, ami 220 millió forint lehet. És bárkivel beszélek, segítőkésznek mutatkozik.

MN: A te főnököd a minisztérium, közvetlenül Szőcs Géza. ' előbb látta a jövő évi műsortervet, mint az újságírók?

AR: Nem. Amióta itt vagyok, a politika nem szólt bele a munkámba. Az életembe igen. És egy korábbi kérdésedre válaszolva: igen, látom, miben élünk, és gondolok is róla... És egy másik kérdésre visszautalva: a Jobbik kampánya mellett talán az is számít valamit abban, hogy még mindig itt vagyok, hogy elég nehéz belekötni az itt folyó munkába. A számok jók, a nézettség jó, a szakmai színvonalat visszaigazolják.

MN: Hát ez a legtöbb helyen manapság mit sem számít.

AR: Akkor talán az is számít - és ne vedd nagyképűségnek -, hogy rólam tudják, ki vagyok.

MN: A filozófusok sem névtelen funkcik. Ez sem számít. Menjünk tovább: beszélték, hogy fölmerült a békés, pontosabban az önkéntes távozásod lehetősége, vagyis fölajánlották egyik vagy másik színházat. Igaz?

AR: Igaz.

MN: És?

AR: Föl sem merült bennem, hogy bármit elfogadjak. Nem gondolod, hogy bemegyek egy másik társulatba, valaki másnak a helyére, akit kirúgnak, hogy én odamehessek vigaszdíjként, ugye? Képtelenség.

MN: Neked. Vidnyánszky több mint komolyan játszott el a gondolattal, és...

AR: ...és pár hét múlva megkapta ugyanazt az ítéletet, amit ő mondott rólam. Tudod, ebben az a legszomorúbb, hogy egy szabad alkotóművész hozza magát ilyen helyzetbe. Két dolgot is mondhatott volna: egyrészt hogy "Alföldinek 2013-ig érvényes szerződése van, utána boldogan megyek", vagy azt, hogy "takarítsátok el onnan az Alföldit, mert én akarok lenni a Nemzeti igazgatója, most rögtön", ekkor dühös lettem volna, de azt mondom, hogy ez még tökös is. De hogy szakmainak álcázott kijelentésekbe csomagolja szó szerint azokat a mondatokat, amiket egy szélsőjobbos párt roggyant emberei ordítoznak, akiknek térképet kellett a kezükbe nyomni, hogy idetaláljanak a Nemzetihez tüntetni, mert még életükben nem jártak itt, az egyszerűen lehetetlen! Arról nem is beszélve, hogy olyan előadásról mond véleményt - nem egyedül persze -, amit nem látott.

MN: Akkor nézzük a békés számokat. A színház támogatása idén 250 millióval kevesebb, mint tavaly, és úgy néz ki, ebből is eldöcög majd. Vagyis: kevesebb is elég?

AR: Ne mondj már ilyent, mert valaki még elhiszi! Nem így van. Idén kevesebb jut a háztartásra, de ettől az elromlott mosógépet még ki kéne cserélni, a beázott tetőt meg kéne javítani... Most nem fogjuk. Még mindig sokkal több pénzünk van, mint a legtöbb színháznak, 1450 millió, amit ugyan sok olyasmi terhel, ami más színházban nincsen: a nemzet színészei önmagában is 200 millió - ez talán hosszú évek próbálkozásai után kikerül a mi büdzsénkből -, aztán van a kert, az őrző-védők, a munkabérek és a járulékok, szóval az előadásokra körülbelül évi 120 millió forint jut. Elégnek kell lennie. De lassan erre a tízéves épületre is költeni kéne. Most nem fogunk. Talán majd jövőre.

MN: 2013-ig tervezel?

AR: Igen. Én innen magamtól nem megyek el.

Figyelmébe ajánljuk

Madarak és angyalok

  • - turcsányi -

Nehéz megmondani, hogy mikor mondtak fel az angyalok. Már akkor, amikor Wim Wenders folytatni merészelte a Berlin felett az eget (Távol és mégis közel, 1993)? Vagy csak 1998-ban lett elegük, amikor meglátták magukat az Angyalok városa című filmben – a Berlin felett az ég e remake-jét Nicolas Cage-dzsel? Az biztos, hogy Los Angelesből eztán szedték a sátorfájukat. De senki nem pótolhatatlan, L. A. pedig különösen nem maradhatott efféle égi szárnyasok nélkül.

„A legszívesebben hallgatok”

Kurtág György a magyar kultúra állócsillaga, kincse, élő klasszikusa, a magyar művészeti hagyomány nagy tradíciójának megszemélyesítője egy olyan korszakban, amelyben ez a hagyomány igencsak ingatag lábakon áll. Ha nyilvánosan megszólal a 98 éves mester, az maga az esemény.

Annyira nem sötét

A legutóbbi Pearl Jam-lemez, a 2020-as Gigaton hosszú, hétéves várakozás után jelent meg, így sokan örülhettek, hogy a zenekar hamarabb elkészült a tizenkettedik albumával, amely a Dark Matter címet viseli.

Dél csillagai

A Budapest JazzFest cégére alatt, a közel három héten át zajló hetvenhat koncert minden bizonnyal a legnagyobb magyar jazzfesztivál, de ennél figyelemre méltóbb, hogy huszonnégy országból érkeztek a zenészek. Megragadtuk a lehetőséget, hogy egy török triót és egy szárd együttest hallgassunk meg.

Ma senki se nyer

Emlékeznek, mikor volt köztársasági elnök Mádl Ferenc? Nos, Orbán Viktor első miniszterelnöksége idején. A díszlet és az időnként felhangzó Ki nyer ma? című rádióműsor szignálja segít behatárolni, hogy a közelmúltban járunk, de az elnök neve az egyetlen konkrét utalás, amelyből kikövetkeztethetjük, milyen évet is írunk (majdnem) pontosan.

Gázlánggal fűtünk

Az év szaván vitatkozhatunk, de korunk szava bizonyosan a nárcisztikus. Ha valaki megbánt minket, vagy akár csak nem hajlandó részt venni az önbecsmérlés társadalmilag elvárt aktusában, máris megkapja, hogy „mekkora nárci”.

Újragondolt fintorok

Szabó Eszter sajátos, jellegzetes figurái középkorú és idősödő nők. Morcosak, egyked­vűek. Nyúzottak és fáradtak. Grimaszolnak, duzzognak. Olykor járókerettel sétálnak, máskor két hatalmas herezacskót vonszolnak maguk után.

Választhat szegény

„Köszönöm, hogy Önökkel tölthettem egy napot!” – írta tavaly februári Facebook-bejegyzésében Novák Katalin, amikor látogatást tett Tiszabőn, a legszegényebbek közé sorolt falvak egyikében.

Akire rámondják

Magyar Péter feljelenti Orbán Viktort – lelke rajta, a jobboldalon mindig is nagy becsben tartották az ország hagyományait, az ilyesminek tényleg van itt csőstül (ti. hagyománya). Amíg viszont tövig rágjuk a körmünket, hogy a tisztelt hatóságok hazavágják-e a miniszterelnököt az aljas indokból, nagy nyilvánosság előtt elkövetett, jelentős érdeksérelmet okozó rágalmazásaiért, a feljelentés tartalmi része módot ad mindannyiunknak egy pillantást vetni jelen közállapotainkra. Továbbá a jövő kecsegtető ígéreteire is.

Muszkavezetők

Múlt hétfőn egy pilisi lakossági fóruma után a 444 újságírója megkérdezte Szijjártó Péter külügyminisztert, hogyan hatolhattak be az orosz állam támogatta hekkerek – egyszerűbben: az orosz titkosszolgálatok – a Külügy­minisztérium informatikai rendszerébe. Az érdeklődés közvetlen oka az volt, hogy nem sokkal előtte Orbán Viktor kijelentette, mind technikai, mind humán szempontból Magyarországnak van a legjobb nemzetbiztonsági rendszere.

Lövés a lőporos hordón

Május 15-én Handlovában (Nyitrabánya) egy merénylő, bizonyos Juraj Cintula lövéseket adott le Robert Ficóra. Ezek közül legalább egy olyan súlyosnak bizonyult, hogy napokig miniszterelnöke életéért kellett szorítania Szlovákiának. A tettest a helyszínen elfogták, a besztercebányai kórházban kezelt kormányfő a hírek szerint túl van a közvetlen életveszélyen. Szlovákián a merénylet után politikai káosz lett úrrá.

Könnyű kézzel

A Fővárosi Törvényszék mintegy öt éven át zajló tárgyalássorozat után 2024. február 8-án hirdetett első fokon ítéletet a negyed évszázada történt Fenyő-gyilkosság ügyében. Gyárfás Tamás „bűnsegédként” hét év fegyházbüntetést kapott.