Csáki Judit

A még üres Stúdió "K" barátságos előterében beszélgetünk; s noha nagy történeti áttekintést terveztem, mégis a jelen kellős közepébe zuhanunk: megjött az értesítés arról, hogy a kuratórium által megítélt működési támogatás kétharmadát megkapja a színház.

Lesz szombaton ez a jó kis cirkusz; grasszálunk majd fel s alá a lezárt Andrássy úton és környékén, és akármerre kapjuk a fejünket, ismert színészbe vagy kevésbé ismert muzsikusba, táncosba ütközik a tekintetünk. Lesz ének, zene, tánc meg bohóc - és jól megünnepeljük, hogy csak azért is, mindenek ellenére belevágunk a színházi évadba. Kicsit megcsikordul a fogunk, de a nagy zenebonában ezt úgysem hallja senki.

Kockázatos vállalkozás az "ügyszínház" - amikor is az előadás elsődleges célja valamely ügyre irányítani a közönség figyelmét -, mindazonáltal erős ágazat a színházművészetben. A színház ugyanis jó terápiára, nevelésre, lelki, sőt fizikai folyamatok kordában tartására - ilyenkor többnyire az ügy felől közelítenek a színházhoz, és ekként tesz a kritikus is.

Igaz ugyan, hogy a meleg vizet és a spanyolviaszt nem kell föltalálni - de megtiltva azért nincsen, hogy újra és újra föltalálják, és ebből alkalmasint elég jól lehet élni. A drámagyárban legalábbis így van - és nem a "nincs új a Nap alatt" miatt, hanem mert a tuti az tuti. Hamarjában Bernard Slade és Neil Simon neve jut eszembe - ők mindketten a meleg vízben és a spanyolviaszban utaznak, első osztályon méghozzá, még inkább magángépen.

Ritkán szoktam belegondolni abba, vajon milyen lehet először látni egy-egy klasszikus opust: drukkolni a főhős győzelméért, izgulni a váratlan bonyodalmak miatt, megkönnyebbülten felsóhajtani, amikor jobbra, és szomorkodni, amikor rosszra fordulnak a dolgok. Most azonban, látva a Városmajori Színpadon a közönség lelkes műélvezését, eltűnődtem azon, kinek is drukkolunk ebben a történetben, a Figaro házasságában akkor, ha nem tudjuk, mi a vége, és azt sem tudjuk, mikor, hogyan és miért szerezte a szerzője a darabot, és arról sincs tudomásunk - legföljebb az alkalmi kórus idézetnek is halovány dalolását hallgatva dereng valami -, hogy van ebből egy elég híres operaféleség is, néhány slágerszámba menő áriával.

Természetes, legföljebb igen kockázatos, ha a színház forrásért a filmhez nyúl (fordítva nem így van: a színház adott esetben könnyedén, kockázatmentesen alakul át filmmé); Zsámbékon ráadásul filmrendező, Gigor Attila vette a kezébe Ingmar Bergman Personáját, és csinált belőle színházi előadást. Nem is a filmből, hanem a forgatókönyvből; sőt nem is abból, hanem annak (önmaga és a dramaturg, Emília Luptáková által) átírt változatából. S ha a cél az, hogy (akár láttuk, akár nem) felidéződjék bennünk Bergman Personájának szorongatóan különleges, egyszerre lebegő és súlyos atmoszférája, hát ez a cél el lett érve. Más kérdés, hogy aki látta a filmet, az bizony nem tudta száműzni lelki szemei elől Liv Ullmannt és Bibi Anderssont.

A botrány sok, a pénz kevés. A kultúra nem ér meg egy minisztériumot.

Miközben alighanem az alapjaitól kellene újragondolni az ország egészét beterítő fesztiváldömpinget - és inkább itt spórolni (a megfelelő, vagyis esztétikailag értékelhetetlen helyeken) az állami pénzzel -, a gyulai Shakespeare Fesztivál jól tartja magát; mindig akad néhány olyan produkció, amelyért az ország túlsó végéből is érdemes idezarándokolni. Idén, a hatodik Shakespeare Fesztiválon nyilván ilyennek számított Peter Brook atelier-produkciója, és föltétlenül ilyen volt két román rendező előadása: Andrej Süerban Learje és Victor Ioan Frunza nem Shakespeare-darabja, a Rosencrantz és Guildenstern halott című Tom Stoppard-dráma; ez utóbbitól sem vitatja el senki a helyét egy Shakespeare-ünnepen.

Nagy néha akad pozitív hozadéka is a nyomorúságos színházi helyzet és az ezt okozó financiális és politikai anomáliák együttesének. Ha ugyanis annak idején, a végzéskor a hajdani Ascher-Novák zenés főiskolai osztály tagjai - akik már akkor, vagyis a végzéskor is meglehetősen tehetségesnek tűntek - simán álláshoz vagy szerephez jutnak a különböző színházakban, a HOPPart föltehetően nem születik meg. De, hála az "anomáliának" (nevezzük csak így), megszületett, és egyelőre lenni látszik, noha az egykori osztály tagjainak túlnyomó többsége azóta elfoglalta megérdemelt helyét valamelyik (többnyire jó) társulatban. Ezért aztán alkalmi jelleggel állnak össze egy-egy előadásra, amelyhez szívesen csatlakoznak remek rendezők is.

Megint egy mozi, amelynek a legendája erősebb, mint maga a film (volt): az Esőember 1988-ban közismertté tette az autizmust, kapott érte néhány Oscart, majd húsz évvel később a szemfüles Dan Gordon darabot írt belőle. Úgy emlékszünk, hogy fantasztikus volt, pedig csak az Asperger-szindrómára nyílt rá a szemünk Dustin Hoffman játékában. Csáki Judit