Magyar Narancs: Sikerült úgy csinálni, hogy ennek is örülni kelljen: a miniszter jóváhagyta a kuratórium döntését, és abból számolták vissza a kétharmadnyi pénzt - holott tehetett volna másként is.
Fodor Tamás: Persze. De hát fogalma sincs sem a VI-os kategóriáról, sem a színházról, sem a kuratóriumi döntések lényegéről. Valahol a távolban, odafönt egy objektív gazdasági helyzetre hivatkoznak, miközben semmit nem látnak abból, mi van idelent. Egyirányú mozgás ez, mint a szocializmusban, csak akkor fölfelé nem láttunk, most meg lefelé nem látnak. Nekem állampolgárként van bajom azzal, hogy nem működik az ország, nem működik a közigazgatás; van egy boardféleség valahol, és alattuk senki nem tud és nem mer intézkedni, mert mindent meg kell kérdezni a legfelsőbb szinttől.
MN: Mit jelent ez a kétharmad a Stúdió "K"-nak?
FT: Én nem panaszkodom, mert másoknak sokkal több okuk van rá. Erőn felüli munkával meg tudjuk csinálni az amúgy is erőn felül vállalt feladatokat. Két pályázatunk van: az egyik ez a működési pályázat, a másik a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség által kiírt - ha ugyan megvan még, de nincsen - társadalmi megújulás program, amely arra biztatja a színházakat, hogy végezzenek közművelődési munkát, menjenek ki a színház falain kívülre, mobilizálják magukat. Én ezt szeretem; csináltunk is egy nagy tervet, júniusban el kellett volna indulni, azóta viszont csak hiánypótlásokat írunk, ugyanis már nem június van, hanem szeptember, indul az iskola, nekünk is indulni kéne, indulunk is, csak pénzt nem kaptunk. Különféle iskolákban - van köztük hátrányos helyzetű is, vidéki is - több mint száz szakkört csinálnak a színészeink; visszük számos előadásunkat is, amelyekhez szintén kapcsolódik valami beszélgetés, szakkör, foglalkozás; majdnem átláthatatlan rendszer ez. Úgy sikerült megoldani, hogy minden beleférjen, hogy reggel 7-kor kezdünk, és este 10-kor fejezzük be. És közben itt is folynak a próbák, az előadások, a programok, a workshopok. Túl van vállalva, persze; és meg fogjuk csinálni.
MN: Most azt kellene kérdeznem, hogy miből, de inkább azt kérdezem: mikor adtál utoljára fizetést vagy gázsit?
FT: Áprilisban. Azóta azt kérem tőlük, hogy hitelezzenek, és nem tudom megmondani, meddig.
MN: Miből élnek?
FT: Nem tudom. Nem panaszkodnak. Legföljebb amikor úgynevezett ebédszünet van a próbán, azt mondják, hogy ne álljunk le, menjünk tovább, úgysem ebédelünk. Mindenki takaréklángon él, nagy tartozásai vannak.
MN: És most még egy úgynevezett jól tartott színházról beszélünk, amelyiknek van helye, van társulata, és még ez a kétharmad sem a legrosszabb összeg. Van gáz, van villany...
FT: Mert én már próba közben is gazdasági igazgatóként számolom a forintokat. Most kaptuk vissza az áfát - épp le akartam mondani a villanyt, vagyis aláírni a halálos ítéletünket; nem azért, mert kikapcsolják, hanem mert akinek köztartozása van, nem kaphatja meg a pályázati pénzt. Nem tudom, a többiek mit csinálnak; én a fesztiválszereplésekből és a nyári föllépésekből fizettem a számlákat, úgy, hogy a felét odaadtam azért a szereplőknek, ne haljanak éhen.
MN: Utolsó pillanat van?
FT: A legutolsó. Tavaly is késett a pénz, de az kiszámítható késés volt, vagyis fölvettem személyi kölcsönt a házamra meg a nyugdíjamra, és így tudtuk átvészelni a likviditási problémát. De hangsúlyozom, hogy a világért sem sajnáltatnám magunkat; és a társadalmat sem kárhoztatom azért, mert úgy érzi, felesleges a művészet, az ugyanis mindig felesleges. Csak éppen ettől lesz a város város, az ország ország; és ha megvan, akkor már nem felesleges, hanem szükséglet. De létrehozni - önmagunkat, a helyünket, a művészetünket - saját magunknak kell. Amikor valaminek a bezárásáról beszélünk, nem gondolunk arra, hogy azt valamikor valakik létrehozták. Létrehozni nekünk muszáj, nem másnak.
MN: Hiszen az alternatív csapatok közt is van néhány, amelyek épp azért jöttek létre, mert a színészeknek nem volt munkájuk.
FT: Ez az egyik fele; a másik az, akiknek van munkájuk a kőszínházakban, de valamiért az mégsem elégíti ki őket, nem használják föl az összes kreativitásukat. Nem mi mondjuk, hogy alternatíva vagyunk - ezt a színészek és a közönség mondja rólunk. A közönség azt mondja, hogy az intézményes színházi kínálatot szeretjük ugyan, ahogy eljárunk a nagy hipermarketekbe is, de azért mégsem megy tönkre az összes kisbolt, akkor sem, ha az Orbán-kormány nem támogatja őket. De ha egyszer kimondják, hogy ők a kisvállalkozások pártján vannak, akkor a színházi kisvállalkozások sem mehetnek tönkre. Hiszen azok is kielégítenek igényeket, méghozzá ugyanazokét, akik elmennek a "hipermarketekbe" is, de bioterméket bioboltban, francia sajtot kisboltban vesznek. Szóval nem kisebbségi igényekről van szó, hanem a többségi igények egy részéről. Egy ország a kínálattól gazdag - élelmiszerben is, színházban is.
MN: Ebben azonban a "hipermarketek", vagyis a kőszínházak sem nagyon támogatnak benneteket. Sőt, úgy érzik, hogy az alternatívok tőlük vettek el pénzt.
FT: Ez nagyon szomorú. Hiszen az országnak egy művésztársadalma van, és annak mobilisnak kell lennie, nem anyagi, hanem művészi okokból. Nincs két egymással szemben álló tábor, hiszen mindkettőben vannak rossz és jó színházak, és a választóvonal sokkal inkább ott van, mint a működési formánál. Hozzánk például az évad elején eljön egy celldömölki amatőr előadás, mert nagyon jó színház, és meghívtam őket, persze hitelbe, mert szerintem ezt Budapesten is látni kell. Nem elesszük egymás elől a kaját, hanem asszimilálunk törekvéseket.
MN: Vidnyánszky Attila szerint magukat az alternatívokat kéne asszimilálni a kőszínházakba.
FT: Ez sem új dolog, régről ismerem, két embertől is. Az egyik Keleti István volt, aki mindent elkövetett, hogy a hajdani Orfeót és a Stúdió "K"-t domesztikálja; szerette volna "becsatornázni", hogy átlátható legyen.
MN: Amikor a Stúdió "K" a Nemzetiben játszott, akkor...
FT: Akkor Jordán Tamás fölismerte, hogy nem kell neki gyerekelőadásokkal bíbelődnie, ha önköltségi áron megvehet kettőt, és játszhatja nyolcvanszor. Nem fizetett rá, és mi sem. Ez más, ez egyenrangú kapcsolat. Vidnyánszky felismerte, hogy az ő vidéki közönségének is szüksége van a kínálat frissítésére, de hogy mivel és hogyan frissül, azt ő dönti el. Voltak ennek jó formái is: az NKA annak idején pályázatot írt ki a színházaknak alternatívok meghívására: így jutottunk el Kaposvárra, Békéscsabára, sok helyre. Frissítettük a kínálatot, kiszolgáltuk a közönségüket, de nem olvadtunk beléjük. A másik segítőkész emberünk Schwajda György volt; ő nem domesztikálásban, hanem beolvasztásban utazott.
MN: Méghozzá a Stúdió "K" beolvasztásában?
FT: Igen, de ő akkor nem kultúrpolitizált, hanem kereskedő volt, méghozzá jó kereskedő. Hívott engem, de én nem mentem a színház nélkül, erre odahívta az egész csapatot. Nagyon ügyes és nagyon tisztességes. Vidnyánszkyra is ezt mondanám, ha ezzel nem megszüntetni akarna elsősorban, hanem kiegészíteni a saját kínálatát.
MN: ' azt kéri, hogy neki folyjon be a pénz, és ő majd annak adja az alternatívok közül, akiket be akar emelni a színházba.
FT: Az üzletben is van ilyen, a monopolhelyzet. Az együttműködés jó, szeretném is, Vidnyánszkyval is szívesen együttműködnék; csak az a szervezet, ami mögötte áll, nem létezik, ő csak egy védjegy. A politikailag kinevezett színigazgatók színházeszményével én nem értek egyet.
MN: Szerintem Vidnyánszky sem.
FT: Miközben megértem, hogy a közönségüket ki kell szolgálni. De például Schwajda akkoriban ügyesen lavírozott a közönség kiszolgálása és a művészszínház között; Balázs Péter nem lavírozik sehová.
MN: Visszatérve a független színházakra: annyira szórt a kínálat, hogy képtelenség közös stratégiát megfogalmazni - és ez a mostani küzdelemnél is látszott.
FT: A kőszínház is szórt, lásd a kétféle társaságot. És az sem igaz, hogy a függetleneknél lenne a bölcsek köve vagy az innováció. Itt is, ott is, ez is, az is van. És ugyanaz a közönség: a Kamra közönségének nyolcvan százaléka a Stúdió "K" közönsége. Tőlünk nem csökken a Kamra közönsége, hanem kiszolgáljuk őket - mással, mint a Kamra.
MN: Közönséget viszont színházi csapat, hely, otthon tud teremteni. Sok alternatív színház viszont befogadó hely - mások pedig hely nélküli csapatok.
FT: Igen, és mindkettőnek nehéz. A befogadók, például a Trafó, nagyon fontos feladatot látnak el; és nemcsak azért, mert a hely nélkülieket befogadják, hanem mert ezzel igyekeznek profilt adni a saját helyüknek, vagyis azt is tudja a közönség, hogy ott mire számíthat. Ha ők a szálloda, mi vagyunk a falusi turizmus: mi otthont kínálunk a közönségnek, zsíros kenyeret a büfében. Szükségünk van egymásra.
MN: Neked ebben az otthonteremtésben egy élet munkája van. Ahol te vagy, ott tudom, mire számíthatok.
FT: Mert én konzervatív vagyok, Sztanyiszlavszkijon nőttem föl, ezért tudom, hogy a színház ott kezdődik, ahol belépünk az ajtón. Én nem a színpadon történő eseményekre megyek el valahová, hanem azért, hogy az estémet jól töltsem el. Nekem a hely szelleme a szellem helye. Ezt itt, a Ráday utcában meg lehet csinálni; ilyesmit szeretett volna Bálint András a Deák téri Nemzetiben, Jordán a jelenlegi Nemzetiben - de ott nem lehet: a hipermarket nem biobolt.
MN: Nekem a Stúdió "K" az óbudai gázgyártól kezdve létezik, pedig korábban kezdődött, és mindig lakásszínház-hangulata volt, mint most.
FT: Igen, mert ez nekem mindig fontos volt. És tényleg sokkal régebben kezdődött, hiszen a gázgyárba úgy kerültünk, hogy kitiltottak bennünket az Akácfa utcából, ahol létrehoztuk az első "parkettás" helyet, és 76-tól 83-ig ott laktunk. Az úgy volt lakásszínház, hogy voltaképpen egy kultúrházban volt, a második emeleten; a kultúrházból csináltunk lakásszínházat. Fölöttünk a Bihari Táncegyüttes volt Novák "Tatával"; az ő kérésére fogadott be bennünket a kultúrház igazgatója; ott született a Woyzeck, a Balkon. Az emberek a lépcsőházban és az utcán álltak sorban, úgy várták, hogy bejussanak. Ott folytattam az Egyetemi Színpadon tanult színházat, ahonnan az Universitasnál csinált sikertelen palotaforradalom után, a Ruszttal (Ruszt József - a szerk.) való szolidaritásból elmentünk néhányan. Előbb Mezei Éva segítségével a Pinceszínházba kerültünk; akkoriban én már bekapcsolódtam az ellenzéki mozgolódásokba, aláírások, egyebek; a politikai színház igényéből született egy előadás, az Akinek meg kell halnia című - Gaál Erzsi, Lukáts Andor, Gyabronka, Szerencsi Éva, Sörös Sándor és mások -, ez azonban a hatalomnak már sok volt. Elköszöntem, Malgot Istvánékhoz mentem, ez már az Orfeo. Abból lett - kettéhasadás révén - a Stúdió "K". Azóta háromszor indultunk nulláról, volt három nagy és két "kis" generáció. Ma egy fluktuáló, de eleven színház vagyunk. A társulat stabil, és mindig jönnek újak. Visszatérve a kérdésre: amikor az Akácfa utcába gyűlt demokratikus ellenzék túl sok lett a hatalomnak, akkor mentünk a gázgyárba, ahol szintén befogadott valaki.
MN: Aztán elmentél Szolnokra, Schwajdához főrendezőnek. Közben összetartottad a Stúdió "K"-t?
FT: Egy ideig próbáltam, aztán nem ment, mert egy nagyszínházban nem él meg egy független társulat.
MN: Aztán elmentél politikusnak is, az első ciklusban képviselő voltál. Eleged lett?
FT: Ez még a szolnoki színházzal együtt zajlott. Semmit nem bántam meg belőle, ma is vállalom. Már akkor is fölmerült a színházi törvény, akkor is hevesen elleneztem a színházi kamarát is - ma sem gondolom másképp. Hivatásrendi kamarának csak néhány szakmában van létjogosultsága, az orvosoknál, ügyvédeknél, statikus mérnököknél, minőségbiztosítási okokból. Én például nem lehetnék a tagja egy színházi kamarának, mert nincs színházi diplomám - de Jordánnak sincs, Mohácsinak sincs, és így tovább. A közönséget ez nem érdekli, s ha törvény kötelez ilyesmire, akkor majd nem színháznak, hanem szánhíznek fogjuk hívni.
MN: A kontrollálhatóság újabb lehetőségét kínálja egy kamara?
FT: Igen. Ma a hatalom számára minden konkrét elképzelésnél fontosabb, hogy transzparens legyen az ország; hogy tudni - és irányítani - lehessen, hogy kik hol mit csinálnak.
MN: Ez nem szokott örökké tartani.
FT: Hát ezért vagyok én optimista. Minél jobban törekszik egy hatalom a koncentrációra, a centrális erőtér kialakítására, annál erősebben inspirálja a perifériát.
