Nem volt ez jó színház, legalábbis a szó esztétikai értelmében: vontatott is volt, statikus is, bőbeszédű, aritmiás. A marosvásárhelyi Yorick Stúdió produkciója mégis díjat kapott a POSZT-on - és ezt a díjat nem szívesen vitatja az ember, noha egy jobb világban lenne miért, lásd fentebb.
Öt magyar és öt román színész ül körben a játéktéren - mi meg körülüljük őket, mint valami arénában. Már ez is üzenet: az aréna is, az öt-öt is, a román és magyar is. A téma ugyanis az 1990 márciusában zajlott marosvásárhelyi pogrom, az etnikai zavargás, a forradalom után alig pár héttel megtörtént román-magyar összecsapás. És még valami, ami - legalábbis a produkció dramaturgiájában - ezzel egyenrangú: az ezt követő két évtizedes néma csönd, a felejtés nevű süllyesztő, a hallgatás hazugsága.
Ennek üzent hadat a tíz színész és a nemzetiségét tekintve ugyancsak vegyes alkotógárda - Gianina Carbunariu író-rendező, Maria Draghici látványtervező és Boros Kinga fordító-dramaturg -, amikor "saját kezűleg" készített interjúkból szerkesztett jelenetekben-párbeszédekben nem a konkrét történéseket, vagyis 1990. március 20-a eseményeit elevenítik föl, hanem azt a történelmi abszurdot, amelyet mindközönségesen "Erdély-problémának" szoktunk nevezni. Azt, hogy ki magyar, ki román, és ki mihez, pontosabban kihez képest az; mert nem az a lényeg, hogy kinek mit diktál a saját nemzeti identitása egy történelmileg forró pillanatban, hanem hogy van-e neki ilyen, és diktál-e, vagyis megszólal-e egyáltalán. Attól magyar-e az erdélyi magyar, hogy követ dob az (erdélyi) románra, vagy attól, hogy magyarul beszél (miközben románul is tud, mármint ha fontos neki a közeg, amelyben él), vagy hogy magyar a párja, vagy éppen nem az - szóval hogy hogyan is áll a helyzet az identitással, és az identitás adta parancsokkal.
Az összegyűjtött emlékdarabok természetesen különfélék, nemcsak tartalmukat, hanem súlyukat tekintve is - akad, amelyiknél a vonakodás, másiknál maga a kimondás a legfontosabb. A marosvásárhelyi előadás szereplői egészen fiatalok voltak a "sajnálatos események" idején; tán ettől, hogy kíváncsiságuk némiképp reflektálatlan, a szerkesztés is hibádzik, ezért az epizódok olykor gyöngítik egymást.
Fontos, hogy az előadásban több nyelven beszélnek (a magyaron és a románon kívül például angolul is). Fontos, hogy nem (csak) a magyar beszél magyarul és a román románul, hanem a legtöbb magyar színész románul is megszólal, és némelyik román magyarul olykor. Fontos, hogy akcentust hallunk: idegenség és közeledési szándék egyszerre. A kétoldalt elhelyezett kivetítőkön folyamatos fordítás pereg - fontos, hogy kapkodjuk a fejünket a nyelvek hallatán és láttán: hol fülelünk, hol olvasunk.
Nem tudunk egy hagyományosnak vélt befogadói pozitúrában "beledőlni" az előadásba, mert az szinte szünet nélkül gondolatokat ébreszt bennünk: olyanokat is, amelyek eltérnek a fősodortól, a konkrét témától, és csak úgy általában késztetnek töprengésre nemzeti és kulturális közegünkről meg a másokéról, amelyet ismerni vélünk, noha nem ismerünk. Fölkapjuk a fejünket, amikor egy román monológ végén magyarul szólal meg valaki, és a következő jelenet alatt bizony arról gondolkodunk, hogy is van ez, hol is lakik egy ilyen zsigeri magyar fordulat az emberben.
Van egy hosszas születésnapi jelenet az előadásban - ez alighanem megírás eredménye, és nem a rögvalóságból vétetett; éppen azért gondolom ezt, mert túlontúl rögvalóságszaga van. Kissé kimódolt az intim összejövetel résztvevőinek karaktere és nemzetisége; patikamérleg működését jelzik a keveredések: a magyarországi vendég házaspár mellett van "vegyes pár", sőt egy személyben "vegyes" ember is - az identitások keveredése által okozott feszengés és feszültség voltaképpen a képlet következménye. Kínos beszélgetéskísérletek és még kínosabb "félrék" közepette kapunk olyan képet a véletlenszerűen összeverődött társaságról, amelyet azok is ismerősnek vélnek, akik sosem voltak ilyen helyzetben. A tétova barátkozós gesztusok, amelyek épp a tartózkodásról árulkodnak, a túl hangos "udvarlások" és az eltúlzott kellemkedések ugyancsak a mély belső zavarodottság leplezésére szolgálnak - és természetesen fölerősítik, amit takarni szeretnének.
Egyszer viszont reflektálttá válik az előadás (a színészek összjátéka - ezúttal nem társulati értelemben, hanem az összejátszás intenzitását illetően - egészen kiváló): amikor a szereplők saját személyes élményeiket, majdnem gyerekkori helyzetüket elevenítik föl. Ebben a jelenetsorban tud súlyossá válni például az, hogy valaki az összecsapás miatt nem jut el a fogorvosához, nem kapja meg a fogszabályzóját, és ezzel egy életre "elbaszták" a mosolyát...
Ezen pedig van mit gondolkodni az előadás után is. Ha nem is föltépték, de legalább fölkarcolták a hallgatás-eltitkolás vastag takaróját a marosvásárhelyiek - ezzel pedig, bárhogyan is, a színház legelemibb dolgához nyúltak vissza: közös ügyeinket ültük körül ezen az estén.
Marosvásárhely, POSZT, június 9. (Gianina Carbunariuval készült interjúnkat lásd: "Végig látják egymást", Magyar Narancs, 2010. március 25.)
