Ritkán szoktam belegondolni abba, vajon milyen lehet először látni egy-egy klasszikus opust: drukkolni a főhős győzelméért, izgulni a váratlan bonyodalmak miatt, megkönnyebbülten felsóhajtani, amikor jobbra, és szomorkodni, amikor rosszra fordulnak a dolgok. Most azonban, látva a Városmajori Színpadon a közönség lelkes műélvezését, eltűnődtem azon, kinek is drukkolunk ebben a történetben, a Figaro házasságában akkor, ha nem tudjuk, mi a vége, és azt sem tudjuk, mikor, hogyan és miért szerezte a szerzője a darabot, és arról sincs tudomásunk - legföljebb az alkalmi kórus idézetnek is halovány dalolását hallgatva dereng valami -, hogy van ebből egy elég híres operaféleség is, néhány slágerszámba menő áriával.
Mert van ártatlan közönség - legföljebb ezeken a hasábokon nem szoktunk rájuk gondolni. Õk azok, akik egy kellemes nyári este színvonalas tartozékának élik meg a szabadtéri színházban megtekintett komédiát; év, illetve évad közben föltehetően sem idejük, sem pénzük, sem indíttatásuk nincsen rendszeres színházba járásra. (Gondolok a kivételekre is, mert ők is voltak, persze.) Ez a közönség a céltáblája sok olyan társaságnak - társulatot nem mondanék, véletlenül sem -, amelyik mind darabválasztását, mind játékstílusát, mind színészi jelenlétét tekintve rájuk gondol, amikor nekiáll egy-egy új produkciónak. A recept egyszerű: könnyű vagy könnyed vagy könnyedre vehető darab kell (nem baj, ha legalább a címe ismerős), a szereposztásba legalább egy húzónév vagy celeb - a többi nem érdekes.
Az előadás szórólapja fölöslegesen bőbeszédű; az a kisebbik baja, hogy például elárulja a történet egyik meglepőnek számító (és meglepetést is okozó) fordulatát - azt tudniillik, hogy Marcellina, aki egy adóslevél kényszerítésével feleségül akar menni Figaróhoz, valójában az anyja -, a nagyobbik baja az, hogy az előadás fényében anakronisztikusan emleget francia forradalmat, előszelet, guillotine-t és mai, ránk vonatkoztatott morális tanulságot. Hiszen a színpadon nem történik más, mint egy szimpla kis komédia.
Szimplává pedig a szereposztás teszi; ha ugyanis Almaviva gróf olyan farokvezérelt búbarom, amilyennek Harmath Imre játssza, akkor nem nagy ügy, hogy Suzanne mégis hű marad az ő Figarójához. Ha pedig Rosina, a grófné az a hervadó, bár a korával elszántan dacoló díva, amilyent Bánfalvy Ágnes formál belőle, akkor sem Almaviva féltékenységének, sem Cherubin anyakomplexusos udvarlásának, sem Figaro nőfaló ambícióinak nincs táptalaja. Ha a szerelmi kergetőzésnek semmi tétje, vagyis minden résztvevője megingathatatlan a maga hűségében, akkor Baumarchais darabjából egy vak hangot sem értettünk meg. Akkor bizony fölösleges az itt alaposan kiemelt tanmese a kapcsolatok karbantartási szükségességéről, a társadalmi fölemelkedés különféle módozatairól - akkor marad a legfőbb kérdés: ki rejtőzik a budoárban?
A rendezés - mondjunk inkább értelmezést, bár ne értsük túl mélyen - ugyancsak Bánfalvy Ágnesé, és nagyjából a technikai lebonyolításra korlátozódik, mármint túl a felületi vígjátéki szituációkon. Az ilyesmi rendre a színészi játékban üt vissza: a gondolat hiányát a színész ösztönösen túlmozgással kompenzálja. Soha ennyi kezet nem láttam intenzíven mozogni, pörögni, hadonászni, kaszálni, lengetni, nyomatékosítani; a szövegillusztrációnak ez a módja rendszerint ugyancsak eltúlzott mimikával párosul. Néha arra gondoltam, ha nem hallanám a szöveget, akkor is pontosan tudnám, hol tartunk; mindazonáltal néhány megrendítő tapasztalattal az intonáció is szolgált (a kiabálásban és a vele szükségképpen együtt járó érthetetlenségben semmi meglepő nincsen). Amikor például Almaviva nagy féltékenységi rohamában rácsodálkozik arra, hogy Cherubin esetleg hiányos öltözékben bújik meg a grófné budoárjában, Harmath Imre legalább fél percig képes tiszta kistercben glisszandózni a "meztelen" szó utolsó szótagját, minimum harminc e-vel.
Pacskovszky Zsolt fordítása feldúsult néhány nyáresti poénnal ("nézze, mit csinálnak a tökömmel", panaszolja a kertész, amikor Cherubin a virágágyásba zuhan; "csak akkor isznak, amikor szomjasak, akár az állatok", így egy másik szereplő), néhány idézettel, amelyek az általam látott estén aligha voltak fölismerhetők ("mint komor bikáé, olyan a járása..."). A csúcspont közelében - a festett díszletek nemcsak rondák, hanem kényelmetlen járásokat kínálnak, el is tévesztik olykor a szereplők - fokozódnak az indulatok, a hangerő és a gesztusok; Almaviva bőg, mint egy vadszamár, Figaro öblöget, Marcellina nyomul, Suzanne rikkantva cserfeskedik, de legalább már közel a vége.
Rékasi Károly Figarója visszafogottságával rí ki az ízléstelenségbe csapó alakítások közül; sőt olykor karikírozza is a többiek túlzásait. De akkor vajh minek állt közébük? - szúrom ide a költői kérdést.
A Figaróban van néhány félre, vagyis a többi szereplő jelenlétében csak a közönségnek szánt megjegyzés. Ez alapjáraton sem könnyű ügylet: úgy csinálni, mintha a másik nem hallaná, illetve úgy csinálni, mintha az egyik nem mondana semmit. Itt nem bíbelődnek megoldási kísérletekkel - ettől aztán mindenki ostobának látszik. Ahogy az egyik néző megjegyezte mögöttem: hülyék ezek?
Nagy taps volt.
Városmajori Színpad, augusztus 12.
