Magyar Narancs: Számos kulturális területen máris áll a botrány. Erre számított, amikor elvállalta a kulturális államtitkári megbízatást?
Szőcs Géza: Botrányok is vannak, de például amikor a kapolcsi fesztivál kimúlt az előző kormány idején, az vajon miért nem számított botránynak? És azt, hogy idén újraindulhatott, miért nem könyveli el senki mint sikeres kultúrpolitikai fordulatot? Vagy azt, hogy a kényszerű zárolások ellenére egyetlen filmnek sem kellett leállnia? Amikor a felkérés ért, még makrokulturális léptékben és összefüggésben készítettem terveket a magyar kultúra konszolidációjáról és a nemzetközi kulturális viszonyrendszerbe való belehelyezéséről; ebbe a feladatba szerettem bele, ezért vállaltam el. Aztán megalakult a kormány. Értesülve az államháztartás reménytelenül kifosztott állapotáról nyilvánvalóvá lett, hogy eleinte nem sok pénz jut majd a kultúrára. Vagyis az lesz az első számú kérdés, hogy a kultúrát irányító politikus a sok rossz, korlátozó döntés közül melyiket válassza. És némileg önsorsrontó módon azt gondoltam, hogy jobb, ha a művésztársadalmon belülről jövő vezető hozza meg ezeket a sokszor valóban fájó döntéseket, mint ha egy könyvelői szellemű, technokrata gondolkodású bürokratára lenne bízva az egész. Ezzel tudatosan ráálltam egy olyan kényszerpályára, amely bárkit leamortizálna hónapok alatt, mert annyi jogosan elégedetlen művészcsoport és intézmény követeli a maga jussát - helyesen, teszem hozzá. Ezek között eligazodni, pláne igazságot tenni meghaladja egy átlagos hivatalnok teherbíró képességét. Az is kérdés persze, hogy én egyáltalán hivatalnok vagyok-e. Az biztos, hogy nem volt egyszerű a hivatalnoki létformát, elvárásrendszert, mentalitást elsajátítanom.
MN: Mennyire voltak ismeretei a területről? Tudta például, mi az a hatos kategória a színházi világban?
SZG: Részleges ismereteim voltak. A hatos kategóriáról például fogalmam sem volt, azóta tanultam meg. De nem az jelentette számomra a fő gondot, hogy tanulnom kell. Hanem az, hogy a hivatalnoki életformával együtt jár egy olyan fajta fegyelem, pontosabban önfegyelem, amelyet nehéz megszoknia egy szabadgondolkodónak, aminek én magamat tartom.
MN: A hivatalnoki, illetve a politikusi nem értelmiségi pálya...
SZG: Most másra gondolok; arra, hogy meg van nyirbálva a szólásszabadságom. Megszoktam, hogy a gondolataimat kimondom és megvalósítom - és ehhez az én elszánásomon kívül semmi más nem szükségeltetik. Most ez súlyosan nem így van.
MN: Akkor hiába is kérdezném a véleményét azokról az intézkedésekről, amelyekkel a kormány belegyalogol a jogállamba, vagy a józan ész vagy erkölcs határait lépi át; az államelnök, az alkotmánybírók kinevezéséről, a médiatörvényről és a többiről...
SZG: Ezt én nem így látom, de nem ezekre gondolok most. Hanem arra, hogy (mint e helyzetben előre látható volt) engem fognak az évszázad legsikertelenebb kultuszminiszterének tartani. Arra, hogy máris sok ezren anyáznak olyan kérdések miatt is, amelyekben ártatlan vagyok. Sőt, olykor előre láttam adott döntések negatív konzekvenciáit, és igyekeztem tompítani ezeken. Ez nem mindig sikerült; de igazán azt nagyon nehéz feldolgozni, hogy ezt el sem mondhatom.
MN: Én legalább ekkora problémának látom azt, hogy egy olyan kormánynak a tagja, amely ilyeneket művel, és önnek ezekről nem lehet véleménye, illetve nem mondhatja azt el.
SZG: Lehet véleményem, van is. De mi történne, ha mérkőzés közben fognám magam, és a pálya közepéről vagy a széléről kommentálni kezdenék, hogy szerintem Grosics nem jól helyezkedett, vagy Szívós fölöslegesen durvázott vagy mit tudom én, rossz az edzői elképzelés. Ez egy nyilvánvaló ellentmondás a tisztviselői és a művészi szerepfelfogás - és egyáltalán: szerephelyzet - között. Ezt az ellentmondást én úgy oldottam föl magamban, hogy följegyzem magamnak azokat a dolgokat, amelyek hozzátartoznak ennek az időszaknak a későbbi megértéséhez.
MN: Naplót ír?
SZG: Sőt, könyvet. Ha úgy tetszik, egyfajta krónikát; mikszáthi előzményekre gondoljon. Irodalmi eszközökkel szeretném végigkövetni, hogyan használja fel és milyen végeredménnyel a kormány a szabad választásokon valaha szerzett legnagyobb győzelmet, illetve az így elnyert országépítési legitimációt. Portrék lesznek benne, történetek, de rögzítem persze azt is, hogy mit gondolok egyik vagy másik politikusról, persze saját magam hibáiról is. Vagy egyik-másik törvényhozási lépésről - amit nem föltétlenül kritikus vagy elítélő értelemben kell érteni, egyáltalán nem biztos, hogy ellenvéleményt vetek papírra. De értelemszerűen megjelenik benne a kétely is, a kritikai analízis, a magát gondolkodói alapviszonyba helyező szellem munkája. Nem kényszerből gondolom úgy, hogy ez egyelőre nem a nyilvánosságra tartozik. Nem használnék vele senkinek, csak ártanék a kormányzatnak, amit nem akarok.
MN: Az egyik állítása, hogy a magyar kultúra leértékelődött a nemzetközi világban. Soha ennyi könyvet nem fordítottak le idegen nyelvre, soha ennyi rendező nem dolgozott külföldön (és külföldiek nálunk), jól szerepelnek a magyar filmek, a magyar muzsikusok...
SZG: Nem így látom. Hanem úgy, hogy a magyar kultúra a nemzetközi kultúra legfontosabb fórumain mellékes, negligálható tényező.
MN: Melyek ezek a fórumok?
SZG: Fesztiválok, például amerikai képzőművészeti seregszemlék; a filmes világban sem a magyaroknak osztják a díjakat. Ami az irodalmat illeti, igaz, hogy soha ennyi magyar könyvet nem fordítottak más nyelvekre. De azért tudni kell, hogy az elmúlt száz évben végtelenül leértékelődött az irodalom presztízse - kis szektányi lehet az a réteg, amelyik még egyáltalán olvas, és akkor arról még nem beszéltünk, hogy mit...
MN: És hogyan segíthet ezen - hogyan avatkozhat bele egyáltalán - egy kulturális államtitkár?
SZG: Ez legyen egy másik beszélgetés témája. Itt csak annyit: ne áltassuk magunkat azzal, hogy kulturális jelenlétünk súlya a nagyvilágban megfelel az illúzióinknak vagy a nagy egóra épülő önképünknek. Az, ami mégis ismert külföldön - és lehet, hogy nem fog tetszeni, amit mondok -, nem erősíti az ország vagy a nemzet pozitív imázsát. Most persze mondhatja, hogy a művésznek nem ez a feladata - tényleg nem -, de tudjuk, hogy a műalkotások presztízse azért átsugárzik az egész nemzetre.
MN: Ez még művészet, vagy már propaganda?
SZG: A művészeket nem lehet egy kormányzat szolgálatába állítani; ez mindig elbukott, nevetségessé tette magát a megrendelőt, és remekműveket sem eredményezett. Én ilyesmit sosem támogatnék; annak viszont örülnék, ha engem mint magyart azon az értéken tartanának számon, hogy "maga honfitársa annak, aki a Kékszakállút írta...".
MN: Mi dolga lehet ebben önnek?
SZG: Két olyan területet képzeltem el, amiről azt gondoltam, hogy mind a belső önképünknek és tartásunknak, mind a rólunk való külső képnek döntő fontosságú eszközrendszerét alkothatná: az egyik a külföldi kulturális intézetek hálózata, a másik a film.
MN: Na, ezt a két területet vették ki a kezéből.
SZG: Így van.
MN: Előre ebben nem egyeztettek Orbán Viktorral?
SZG: Orbán Viktor nyilván azokra az emberekre hallgat, akikre ebben az új kormányzati architektúrában a fő teher hárul: Navracsicsra, Matolcsyra. Amikor a külföldi intézetek ügyében ellenálltam, az volt a véleménye, hogy oldjuk meg egymást közt. És amikor világossá lett, hogy ezekre az intézetekre a továbbiakban nem csak kulturális feladatok tartoznak, hanem fontos szerepük lesz az országkommunikációban - amit persze én is így gondolok, ennek legjobb eszköze szerintem maga a kultúra -, akkor ezt a döntést tudomásul vettem, és remélem, hogy a mi tevőleges részvételünkkel is ez egy sikertörténet lesz.
MN: A kormánypropagandában...
SZG: Talán nem csak abban. Ezek az intézetek most olyan tárcához kerültek, ahol van pénz, jóval több, mint nálunk. És lehet, hogy jó lesz velük az együttműködés.
MN: Akár. Mindenesetre ez összefüggésben látszik lenni azzal a strukturális átalakítással, melynek következtében itthon értékelték le a kultúrát: minisztériuma sincs, pénze sincs.
SZG: Amikor ez a kormányzati struktúra megszületett, látható volt, hogy a kultúra nem fog annyi pénz fölött rendelkezni, amennyi indokolttá tenne egy saját minisztériumot.
MN: Más megfogalmazásban: nem fontos a minisztérium, mert nem fontos a kultúra.
SZG: Magam is azon az állásponton vagyok, hogy amikor ez az ostromállapot, ez a különleges helyzet, amelyben a kormányváltás óta vagyunk, megszűnik, akkor térjünk vissza az önálló kulturális tárca gondolatához.
MN: Nem illúzió ez?
SZG: Most arról beszélünk, hogy én mit gondolok, én meg ezt gondolom: a kultúra legyen önálló tárca.
MN: De a kormányzatnak ez passzé - csak a propaganda szintjén létezik. Egy új Széchenyi-film elkészítése például, csak most Szent Istvánról. És amikor már senki nem fogja tudni, ki volt az X miniszter, még mindig fogják tudni, ki volt Y zongoraművész - ez meg a kultúra bosszúja lesz a kulturálatlan politikusokon.
SZG: Sok mindent úgy látok, mint ön, de Orbánnal kapcsolatban más a véleményem; ha azt gondolnám, hogy neki nem fontos a kultúra, akkor nem vállaltam volna ezt a felkérést. Neki a kultúra valóban fontos, legföljebb nem föltétlenül az ön számára szimpatikus megközelítésben. Igen, neki tényleg fontos egy Széchenyi-film. Mint minden olyasmi, ami a nemzet önértékelését, önbizalmát pozitív irányba viszi.
MN: Ez propagandisztikus érték, nem immanens művészi érték. Arról nem beszélve, hogy nem ugyanaz növeli az önbecsülésünket.
SZG: Nem propaganda kérdése az, hogy van-e olyan művészet, amely az esztétikai tereken kívül egyéb értéken is bekerül a nemzettudatba, a nemzet szellemi háztartásába. Ha azt mondom, hogy Orbánnak igenis a szellemi érték is fontos, mint ahogy a sportbeli érték vagy a mezőgazdasági érték is, akkor ön azt mondja, hogy igen, de valójában csak a saját politikáját, saját nemzeti retorikáját és ezeken keresztül saját privát vezetői ambícióit akarja vele aládúcolni. Erre gondol?
MN: Erre is. Biztos van tudomása róla, hogy például már jóval a választás előtt a vidéki színházak igazgatói székével jutalmaztak politikai csókosokat, amiben most nem a gusztustalanság a lényeg, hanem az, hogy senkit nem érdekel, mi lesz a színházzal. És ez az osztogatás most is folytatódik.
SZG: Nézze, még ha így lenne is, nekem akkor sem lehet más választásom - talán ebből az eltúlzott missziós tudatomból fakad ez -, mint az, hogy mentsük, ami menthető. Ha így állna a helyzet - de nem így áll -, akkor is, ha más megfontolásból is, vagy mondjuk, számításból és más-más elvek alapján, de ugyanazt akarjuk. Ön is, Orbán is, én is. Értéket szeretnénk, minőséget, humán dimenziókat egy mind rémesebb világban. Vérzik a szívem, amikor értéket látok veszendőbe menni, mert bornírt politikusok vagy fafejű bürokraták kezében van a döntés. Ezeket én a saját veszteségemként élem meg - meg azokat is, amelyek ugyanezért meg sem születnek.
MN: Zároltak kétmilliárdot az NKA közel tízmilliárdjából; rebesgetik, hogy fel is oszlatják az egészet.
SZG: Úgy gondolom, hogy a jelenlegi helyzetben az NKA-nak meg kell maradnia.
MN: És eldöntötték-e már, ki lesz a vezetője?
SZG: Tettem javaslatot, két személyre.
MN: Jankovics Marcell köztük van?
SZG: Jankovics Marcellt nagyra tartom mint művészt, de az NKA vezetőjére tett javaslataim közt nem szerepel.
MN: És ki szerepel?
SZG: Erre most nem válaszolok. (A beszélgetés július 27-én készült, 29-én kinevezték Jankovics Marcellt - a szerk.)
MN: Tervezi-e az NKA kollégiumi fölépítésének megváltoztatását?
SZG: Az bizonyos, hogy változtatásra szorul.
MN: A film területén is zavarosnak látszik a helyzet: van egy filmtörvény, van az MMKA - és a nagyobb volumenű filmeket projektként kezelve kiveszik ebből a halmazból, vagyis a minisztériumnak semmi köze nem lesz hozzá. Hol válik el, hogy mi megy, és mi marad?
SZG: Ott válik el, hogy ha Andy Vajna sok millió dolláros amerikai produceri tőkét hoz be egy koprodukció finanszírozására, akkor ez a nagyságrend már nem a mi tárcánkon belül menedzselhető összegnek számít, ezért a gazdasági tárca vezényli le. E pillanatban az én tudomásom szerint ezek a sok pénzt idevonzó koprodukciók kerülnek el a kulturális tárcától.
MN: És olyan lesz, mintha hajót építenénk, holott ez egy film.
SZG: Én is emiatt berzenkedtem: hiszen ez akkor is művészeti tevékenység, ha iparnak hívják.
MN: Nézzük a színházi területet: nagy balhé az úgynevezett hatos kategória, az alternatív színházak körül kialakult helyzet. A Teátrumi Társaság, pontosabban Vidnyánszky Attila szerint már az úgynevezett előadó-művészeti törvényből is ki kellene hagyni, hogy mennyi pénz jár az alternatív színházaknak. Mindazonáltal a jelenleg hatályos törvény szerint ez a pénz nekik jár. A tárca törvényt szeg akkor, amikor ezt a pénzt, amit a kuratórium szabályosan megítélt, nem adja oda nekik.
SZG: A kijelentése mögött az a szemlélet van, hogy a tárca nem akar pénzt adni, holott volna neki. A helyzet az, hogy nincs. Van ez a zárolás - vitatkoznak a közgazdászok arról, hogy a költségvetési hiány indokolttá teszi-e ezt a volument; én itt végrehajtó, működtető vagyok, nem tudok átlépni ezen a döntésen. Nagyon kemény küzdelmet vívtam azért, hogy legalább ezt az összeget mielőbb kifizessék - nem mintha ezért hálát várnék, és lehet, hogy nem is tartozik senkire. Nagyon ellenséges a közeg, ez tény.
MN: Kikkel kellett vívni?
SZG: Ez sem tartozik senkire, bár nincs okom titkolni; egyrészt a pénzügyi szemlélettel, mely szerint ez az egész úgyis zárolva van, akkor tekintsük úgy, hogy nem tudjuk kifizetni, majd jövőre történik valami. És van az úgymond szakmai érvelés: ki kell fizetni, de rosszul ítélt, aki megítélte ezeket az összegeket, mert vannak, akik érdemtelenül sokat kaptak, mások meg nem kaptak, tehát osszuk újra.
MN: A kuratórium komoly és sokoldalú szempontrendszer alapján ítélte meg a pénzeket, keményen dolgoztak minden egyes mérlegelésen. És akkor jön a szakma nevében sokak szerint Vidnyánszky Attila, és megfúrja az egészet. Lehet, hogy az egész alternatív szakma neki "köszönheti" majd azt a csődöt, amelybe - a megítélt pénzek kétharmadának "fűnyírós" odaítélésével - mindenki beborul.
SZG: Gondolom, ez nem lepi meg: nem született ebben az országban olyan döntés, ami mindenkinek tetszene.
MN: Lehet, de ebben az esetben Vidnyánszky egy olyan társaság nevében emel kifogást, amelynek tagszínházai közt van olyan, amelyik esztétikai alapon egy vasat sem érdemel. A végeredmény: egy szakmailag vállalhatatlan, pusztító döntés. Visszatérve a színházi törvényre: mik a neuralgikus pontjai?
SZG: Szeretném, ha az előadó-művészeti törvényhez egy kamarai törvény is társulna - és néhány más ponton is szükségesnek látszik a változtatás.
MN: Milyen más törvényeket készül átalakíttatni a kultusztárca? Hozzányúl a filmtörvényhez is?
SZG: Úgy látom, hozzá kell nyúlni. A törvényi háttér megváltoztatása nem azt a célt szolgálja, hogy a kormányzat minél jobban bele tudjon szólni egy-egy területbe; ezt a gyakorlatot nem is támogatnám. A mostani anomáliák is azt mutatják, hogy a filmtörvény nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: nem lett elégedett a szakma, nem született több jó film.
MN: Nézzük más elképzeléseit! Nagy volumenű digitalizálásról is beszélt, ami föltétlenül indokoltnak látszik, ahogy az is, hogy bizonyos lapok menjenek a világhálóra, ahol jobban elérik a potenciális közönségüket. Milyen pénzből fog hozzá ehhez?
SZG: Külön pénzforrás biztos nem lesz rá. Az eddigieket kell átstrukturálni, és ennek a szolgálatába állítani egy átfogó rendszer létrehozásával. Létezik uniós szinten a francia kezdeményezésű Europeana program - egy óriási digitális múzeum, ötmillió műtárgy van benne -, ennek egy ezreléke magyar. Hát ezen az arányon kellene javítani. És ehhez kapcsolódik egy másik tervem is, az autós navigációs...
MN: Igen, a kulturális GPS. Megyek az autóval, és Balatonföldvárnál nemcsak azt mondja majd, hogy itt egy benzinkút, hanem azt is, hogy van egy római rom. Amikor erről olvastam, azt gondoltam, ez azért a távoli jövő. Közben pedig megdöglik a hatos kategória a színházban.
SZG: Talán önáltatásnak vagy önvigasztalásnak gondolja, de ez nem távoli jövő. Gigantikus vállalkozásnak látszik, de inkább integrációs munkáról van szó: az egyes települések honlapjait kell úgy megcsinálni, hogy ebbe be lehessen csatlakoztatni minden fontos ismeretet, még Bródy dalát is, hogy Földvár felé félúton... Ez lesz a magyar kultúra történetének legnagyobb hatású programja. Ha jól csináljuk, eredményesebb lesz, mint tíz- meg tízezer irodalomtanár és történelemtanár ötven éven keresztül végzett munkája. És közben a hatos társulatok sem fordulnak fel.
MN: Jönnek-mennek a kultuszminiszterek, és mindenkinek van egy álma. Emlékszem egy kulturális kiáltványra - méltán nyelte el a feledés... Ezek az álmok nem szoktak valóra válni.
SZG: Ettől én nem adom fel. Hadd folytassam: úgy gondolom, hogy a folyóiratok, a színházak vagy a múzeumok például ezentúl ne alanyi jogon jussanak támogatáshoz, hanem szerződésben rögzítsük az illető területtel kapcsolatos információk digitalizálási kötelezettségét, és ezt egyszerűen be lehet emelni ebbe a központi rendszerbe.
MN: Azt hallottam, a minisztérium épületén is tervez változtatásokat.
SZG: Egy nagy kiállítótérré szeretném átalakítani, már kívülről is. Tetőtől talpig, mennyezettől a padlóig, kívül-belül beborítani kortárs magyar képzőművészeti alkotások felnagyított másával, a belső terekben eredeti festményeket helyeznék el. A folyosókon is, az irodákban is, a tanácstermekben is.
MN: Alföldi Róbert a Nemzetiben ugyanezt csinálta, bár megállt az előcsarnoknál. Ki mondja meg, hogy kinek a művei kerülnek oda?
SZG: Azt gondolom, egyedül is el tudom dönteni.
MN: Az irodalomban is lát hasonló teendőt? Az egyik cikkében azt írja, hogy Temesi Ferencnek járna egy Kossuth-díj. Most majd kap?
SZG: Ha rajtam múlik, igen. Hadd nyissak megint egy érzékeny irányba: dolgozom egy tervezeten egy új díj alapítására. A régiek igen lestrapáltak, sok minden kötődik hozzájuk, kétes előzmények. De ez sem ma fog megtörténni - egyelőre örülni fogok annak, ha Temesi vagy TGM kap egy Kossuth-díjat.
MN: Zavarja-e, hogy sem a Fideszben, sem máshol nincs háttere, támogatottsága; kizárólag Orbán Viktor úri kedvétől függ, meddig marad kulturális államtitkár?
SZG: Azért nem, mert nincs politikai becsvágy bennem, ezt a megbízatást a vele való szellemi szövetség okán vállaltam. Szeretnék segíteni neki, hogy sikeres kultúrpolitikát valósítson meg, és mindenekelőtt a nemzetnek szeretnék segíteni abban, hogy megbecsülje a művészeit és kulturális értékeit. Nem vagyok pártkatona, a Fidesznek sem vagyok a tagja. És szívesebben függök egy embertől, mint sokaktól.
MN: A Fidesznek nagy hajlama van a látványpolitizálásra; egy kicsit ez az új díj és az épület átszabása is ilyen. A Széchenyi-terv újraindítása is sokakban idézi föl a régi jó korrupciós sémákat - ezek más korrupciók, mint az előző kormányé, de jönnek az új kliensek...
SZG: A politika rettenetesen korrumpál, mindenütt ezt láttam, Svájctól Amerikáig. Biztos, hogy a Fideszen belül is fölbukkannak azok, akiket az érdek visz oda. Ami a látványpolitizálást illeti, ebben lehet igazság; mióta kommunikátorok kezében van az üzenetek megfogalmazása és eljuttatása, azóta én is elbizonytalanodtam, mert nem tudom, hogy mi mögött mi van, van-e valami mögött politikai szándék vagy gazdasági filozófia, vagy csak egy retorikai léggömb - de ezzel az új díjjal vagy a minisztérium mint kiállítótér ötlettel kapcsolatban ezt a vélekedést cáfolnám. Ezeket én találtam ki, és lehet, hogy nem is lesz velük sikerem.
MN: Tud-e arról, hogy a "partvonalon" valaki már melegít az ön helyére?
SZG: Többen is, de szerintem nem edzői utasításra, csak úgy önszorgalomból.
MN: Mennyi ideig szeretné csinálni?
SZG: Ameddig látom az esélyét annak, hogy ráállhatunk egy pozitív pályára. Hogy a minisztérium már nem kármentést és csődgondnoki feladatot lát el, hanem a korábban említett nagy ívű gondolatok mentén indít el folyamatokat a lövészárkok betemetése, egy modern nemzeti önkép megteremtése, az ország tudásközponttá való felépítése irányában. Ha úgy látom, hogy nincs esélyem az elképzeléseimet megvalósítani, akkor fölállok. A taposómalom, az ügyek végeláthatatlan sora, a rám hulló elégedetlenség, az anyázás, az óhatatlanul elkövetett hibák terhe: mindez csak akkor éri meg, ha van valami igazi eredmény. Közben kiírom magamat az irodalomból is; idén megjelent két kötetemről természetesen nem írnak kritikát, érthető is. A pozitív serpenyőben viszont ott van, hogy látni vélem azokat az üzeneteket, amelyeket csak a művészek tudnak megfogalmazni rólunk. Ha ebben nekem lehet katalizáló szerepem, akkor ez elég.
