Természetes, legföljebb igen kockázatos, ha a színház forrásért a filmhez nyúl (fordítva nem így van: a színház adott esetben könnyedén, kockázatmentesen alakul át filmmé); Zsámbékon ráadásul filmrendező, Gigor Attila vette a kezébe Ingmar Bergman Personáját, és csinált belőle színházi előadást. Nem is a filmből, hanem a forgatókönyvből; sőt nem is abból, hanem annak (önmaga és a dramaturg, Emília Luptáková által) átírt változatából. S ha a cél az, hogy (akár láttuk, akár nem) felidéződjék bennünk Bergman Personájának szorongatóan különleges, egyszerre lebegő és súlyos atmoszférája, hát ez a cél el lett érve. Más kérdés, hogy aki látta a filmet, az bizony nem tudta száműzni lelki szemei elől Liv Ullmannt és Bibi Anderssont.
A zsámbéki rakétabázis legnagyobb silójában szlovák-magyar koprodukcióban került színre az előadás; Budavári Attila díszlettervező és Ján Jeník világítástervező közös érdeme az a vakítóan fehér fénykör, amely látni nem, csak sejteni, érezni engedi a mögötte lévő tágas ürességet. A fénykör a voltaképpeni játéktér: előbb a színpad, ahol Elizabet Vogler színésznő az Élektra monológja közben elnémul, aztán a kórházi ágy, majd a kis szoba a szigeten, ahová gyógyulni megy a néma sztár az ápolónővel. Gigor simán, mondhatni "filmesen" úsztatja egymásba a jeleneteket, ezért aztán töréspontok nem, csak fordulópontok érzékelhetők abban a folyamatban, amelyben a két személyiség - a színésznő és az ápolónő - bejárja a maga útját előbb egymás, majd önmaga felé. És ugyanilyen simán építi föl azt a hatásmechanizmust, amelynek segítségével mi, színházi nézők szépen beúszunk a hallgatás, a nem-beszéd és a beszéddel takart hallgatás szövedékébe.
Ebben persze a színészeknek is tetemes részük van; a két nő ugyan csak fokozatosan veszi birtokba szerepét, mintegy a szemünk előtt azonosulnak vele: Gubík Ági kezdetben nem túl meggyőző, sem Élektraként nem elég súlyos a beszéde ahhoz, hogy az elhallgatás tragikus legyen, sem a hallgatása nem oly beszédes, hogy sejtesse, amiért elhallgat. Aztán belejön: elkezd otthonosan mozogni a figyelő színésznő szerepében, a szó szoros értelmében rányílik a szeme az ápolónőben a másik emberre, a másik personára, és ettől kezdve jó, mindvégig. Lax Judit az ápolónő szerepében eleinte idegesítően és túljátszottan civil, aztán amikor a személyiséggel van dolga, már ő is jó. Fekete Ernő játssza az orvost, valamint mindkét nő férjét; sokszor néma ő is, de minden másodperce erős és telített, és szaggatott színpadi jelenlétéből is létrehozza a harmadik, összetett personát.
*
Németh Ákos darabjának, amelyet a rakétabázis egy másik, kisebb és keskenyebb silójában mutattak be, Deviancia a címe, és ez a tárgya is. No, nem föltétlenül vagy nem csak a főszereplő autista lány devianciája, hanem - csöppet sem meglepő módon - az úgynevezett egészséges emberek megannyi nyomorúságos mássága. És tán éppen ez, a körültekintően mindenkire vonatkoztatható deviancia az, amitől kissé papírízű marad a darab - igaz, Jámbor József rendezése nem is igyekezett fantáziával fölturbózni azt. Ráadásul a tárgy, mármint a deviancia oly közkedvelt a (kortársi) drámairodalomban (is), hogy muszáj, tényleg muszáj új mondandót találni benne.
Zsani, az autista lány kettesben él anyjával, aki a maga módján szereti őt, de lelkileg-idegileg bele is rokkant már ebbe a szeretetbe meg a kegytárgyboltba, ahol a napjait tölti, meg a másik, az "egészséges" lányával való ambivalens kapcsolatba. A másik lány, Bea a fenti élethelyzeten kívül az apahiánytól, a fűtől meg a zavaros pasiügyektől zakkan meg kissé; barátnőjét, kertészetbeli kollégáját ugyancsak apaügylet nyomasztja (az apja börtönben ül, de nem vesz róla tudomást). A kertészet tulajdonosa a magányba csavarodik bele, meg abba, hogy a felesége sok évvel korábban elhagyta, régi barátja és beosztottja szintén magányos és elesett - és így tovább, nagyjából a papírforma szerint. Kinek-kinek jut egy - bizonyos szempontból túl-, más szempontból alulírt - élethelyzet és élettörténet, amely azonban a sablonokon kívül nemigen ölel magába semmit. Csöppet sem meglepő, hogy az egyik idősebb férfi meglátja Zsaniban, az autista lányban a szerethető és uralható lényt, meg is erőszakolja, majd "hibáját" jóváteendő feleségül is venné. Az anya pedig ebben látja a menekülés útját: állandó gondozásra szoruló lányából üzlettulajdonos és feleség lehet.
Jámbor József némi szürreális mázzal kente be a hóttreál sztorit: a szereplők olykor különböző gimnasztikai gyakorlatokat végeznek, mintha maguk is díszletté válnának az egyébként díszlettelen, viszont érdekesen kialakított, a falhoz erősített állványzatból álló játéktéren. Sok értelmét ugyan nem találtam ezeknek a betéteknek, viszont kétségtelenül némi színt visznek az amúgy unalmasan csordogáló előadásba. Az alakítások hoznak ugyan egy-két szép pillanatot, egészében azonban csiszolatlanok és a színészi eszköztárat tekintve szűkösek.
Van viszont egy szép zárókép: kinyílik a nyomasztó betonsiló vaskapuja (amúgy is ez a járás, ugye), és föltárul a zsámbéki rakétabázis hatalmas erdős parkjának egyik dús, lüktető, intenzív szeglete. Rálátunk az esti tájra - és oda vágyunk, kifelé.
Zsámbék, június 20.; július 23.
