Színház - Meleg víz - Bernard Slade: Romantikus komédia

  • Csáki Judit
  • 2010. augusztus 26.

Zene

Igaz ugyan, hogy a meleg vizet és a spanyolviaszt nem kell föltalálni - de megtiltva azért nincsen, hogy újra és újra föltalálják, és ebből alkalmasint elég jól lehet élni. A drámagyárban legalábbis így van - és nem a "nincs új a Nap alatt" miatt, hanem mert a tuti az tuti. Hamarjában Bernard Slade és Neil Simon neve jut eszembe - ők mindketten a meleg vízben és a spanyolviaszban utaznak, első osztályon méghozzá, még inkább magángépen.

Igaz ugyan, hogy a meleg vizet és a spanyolviaszt nem kell föltalálni - de megtiltva azért nincsen, hogy újra és újra föltalálják, és ebből alkalmasint elég jól lehet élni. A drámagyárban legalábbis így van - és nem a "nincs új a Nap alatt" miatt, hanem mert a tuti az tuti. Hamarjában Bernard Slade és Neil Simon neve jut eszembe - ők mindketten a meleg vízben és a spanyolviaszban utaznak, első osztályon méghozzá, még inkább magángépen.

Amit csinálnak - írnak -, az kommersz; és ez a szó angolul és az angol, még inkább az amerikai színházban távolról sem oly pejoratív, mint idehaza. Kell tudni hozzá ugyanis egyet s mást; minimum eminens tanulónak lenni a creative writing kurzuson vagy valamelyik televízió forgatókönyvíró-részlegénél, aztán csukott szemmel is biztos kézzel vetni papírra a klisék, sémák és sablonok végtelen tárházából távolról sem találomra kiemelt elemeket, majd az ugyaninnen származó, de változatosan kombinált fordulatokkal kiszámítható kiszámíthatatlansággal összetapasztani őket. Az eleje és a vége szigorúan rögzített, közte lehet némi szabadosság, óvatosan, mértékkel, hogy ne riassza, csak vonzza a közönséget.

Aztán kell - és már a Romantikus komédia című Bernard Slade-darabnál tartunk - két jó és ismert színész a két főszerepre (férfi-nő persze, mi más); New Yorkban, az Ethel Barrymore Színházban Mia Farrow és Anthony Perkins, és máris tuti a közel négyszázas széria (ami olyan hosszú, hogy Perkinst időközben Keith Baxter váltotta). Itthon, a Thália Színházban Tóth Ildikó és Szervét Tibor esélyes a sok közös estére (bár semmi kétségem afelől, hogy Pesten és vidéken követni fogja őket sok celeb, valóságshow-kreatúra, sportoló és expolitikus, mert mi szeretjük az olcsót, és azt hisszük, a közönségnek úgyis mindegy), az ő közönségük pedig egy könnyed, elegáns, szórakoztató előadásra számíthat.

Slade a könnyebb ellenállás jegyében saját háza táján nézett körül, amikor forgatókönyvírót választott főszereplőnek; és még a nő is az, pontosabban azzá lesz a férfi mellett, bár kezdetben vidéki tanítónő (némi biztatás a nézőtéren ülő vidéki és fővárosi tanítónőknek). A forgatókönyvírót persze olykor alkotói válság gyötri - ilyenkor nősül vagy válik, de írni azt nem tud. A társszerző - mert ez az alkalmi Higgins, mármint a forgatókönyvíró társszerzőnek veszi maga mellé az ő Elizáját - amúgy praktikus-nőiesen szépen kinövi magát, és miközben fülig beleszeret az ő "professzorába", az írásba is belejön, s lesz belőle a mesternél is mesterebb tanítvány. A többi bonyodalmat - mert már ez is az - nem illendő elmesélni, sokan helyből tudják, a többiek majd meglátják a színházban.

Ízlés, visszafogottság és a kötelezően beépített humor mellett némi extra önirónia jellemzi a Thália előadását, Bálint András rendezését. Vajda Miklós flott fordítása Radnai Annamária dramaturgiai közreműködésével átugrotta a megírása óta eltelt három évtizedet; a szöveg szellemes és jól mondható, ami ugyancsak elengedhetetlen kelléke a sikernek. Füzér Anni díszlete tágas-kellemes nappali-dolgozószoba, tehetős és alkotó ember otthona, ugye. A jelmezek nem túl extravagánsak, de azért bolondosak - itt is az arány a kulcsszó.

Amiként az alakításokban is: Szervét Tibor reflektáltabb és Tóth Ildikó drámaibb színészete jó kombináció. Míg Tóth Ildikó Aprilje az ő szerelmi bánatát színes és intenzív (ki)csapongásokba fojtja, Szervét Jasonje a férfinyafogásra, az önsajnálatra és a gőgre koncentrál - így aztán törvényszerű, hogy több mint egy évtizedig elmennek egymás mellett. Életük persze addig sem eseménytelen: Jason egy öntudatra ébredő és politikussá avanzsáló nőt kénytelen odahagyni, míg April egy dacházasságból lép ki nagy hirtelen. Akkor leülnek egymás mellé - és szép racionálisan megállapodnak abban, hogy összeborulnak.

A maga nemében - és bulvár az ő neme - kiegyensúlyozott és flott előadásnak egyetlen híja van azért: csöppnyi erotika, érzéki vágyakozás sem horgad a két főszereplőben egymás iránt; pedig alapjáraton Szervét például ezzel "működik", s Tóth Ildikóban is ott van ugrásra készen. A férfi menedzserét-titkárát alakító Takács Katalin az ő ruhakölteményeiben, tűsarkújában, feltűnő ékszereiben kelti maga körül azt az érzékiséget, ami a többiekből hiányzik - a főszereplőnő átmeneti férjét alakító Csankó Zoltánból is, akinek kevéssé való ez a szerep. De a férfiúi alkotói gödörből kikecmergő Jason és a sikeressé vált April az újabb közös munkában föltehetően több örömöt lel, mint az ágyban; alighanem a rendező döntése ez.

A Thália Színház mindazonáltal megérdemelt sikerszéria elé néz a Romantikus komédiával. A funkcióját, feladatát tekintve körvonalazatlan intézmény alulfinanszírozottan (produkciós támogatás nélkül), saját bevételeire hagyatva keresi az arcát és a közönségét. Buktatókon és bukásokon át, könnyű műfaj és rétegszínház keresztfinanszírozásával, vendégjátékok szervezésével, határon túli előadások alkalmi befogadásával tartana a fesztiválszínházi pozíció felé, ha fenntartói is így gondolnák. Fenntartói azonban nem gondolnak semmit - így meg nehéz.

Thália Színház, július 14.

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.