Kockázatos vállalkozás az "ügyszínház" - amikor is az előadás elsődleges célja valamely ügyre irányítani a közönség figyelmét -, mindazonáltal erős ágazat a színházművészetben. A színház ugyanis jó terápiára, nevelésre, lelki, sőt fizikai folyamatok kordában tartására - ilyenkor többnyire az ügy felől közelítenek a színházhoz, és ekként tesz a kritikus is.
A Nemsenkilény, amit a Trafóban mutatott be az Orlai Produkció, nem egészen ilyen; inkább fordítva működik: a színház felől tart az ügy felé. Nem a didaxis, hanem a színházi hatásmechanizmus működteti, a szándék szerint legalábbis. Az előadás témája az autizmus nevű viselkedési rendellenesség - akárcsak a nemrégiben bemutatott Esőembernek (alighanem ennek nyomán jutottak el a produkció kiötlői a mostani előadásig), de mégis másképp. Abban ugyanis nem kis szerepe van a "normális" közegbe helyezett "furcsaságnak", míg a Nemsenkilényben csak ez, a "furcsaság" teremt közeget.
A főszereplő autista nő, aki egy napját csinálja végig előttünk, mintegy hangosan gondolkodva, egyszerre élve és kommentálva. A színpadon számos nagy kockából összeépített még nagyobb kocka a díszlet - ezt mintegy berobbantja Börcsök Enikő, amikor belép a színpadra. Ezek a kockák - amelyeknek nincs olyanformán egyetlen megfejtése, mint a Rubik-kockának, de mégiscsak van rendje, valamiféle szabályszerűsége - a monológ során együtt játszanak a színésznővel, változtatják helyüket és látható oldalukat, szöveg kerül rájuk; megpróbál összeállni a világ vagy a rend, bármi légyen is az.
Dráma nincs - szöveg van, méghozzá non-fiction: autistanaplókból, följegyzésekből (Seth F. Henriett, Mark Haddon, Donna Williams és Birger Sellin írásaiból) vágta össze és illesztette egymáshoz a részeket Gyulay Eszter. Szép munkát végzett, noha sem drámai korpuszt, sem egységes szövegtestet nem hozhatott létre; szerencsére a töredékességet, a váltásokat sikerült összesimítani a tárgyból fakadó, "szerves" töredezettséggel. Nincs rendező sem; a produkciót Börcsök Enikő, Gyulay Eszter, Gibárti Tibor, Rostás Zoltán és Tóth József hozta létre (utóbbi nem azonos Tóth József színésszel, aki újabban rendez is). Alapesetben a szöveg vagy a rendező hiánya súlyos hendikep, itt azonban a létrehozás folyamata és a cél úgy közelít egymáshoz, hogy szinte vezeti a nézőt; csak olykor üti meg a fülünket valami "váltás", a szöveg összeillesztésénél olykor kicsit látszik a varrás, de Börcsök Enikőnek sikerül megteremtenie azt a figurát, amelytől az egész is, a részletek is hitelesek.
Börcsök a külsőségek felől építkezik: van egy tartás, van egy mozgás (mintha Kulkánál is így történt volna az Esőemberben). Apró, bizonytalannak tűnő, noha határozott vonalú lépések, ugyanaz az útvonal, kissé magába forduló testhelyzet - nyilván pontos rekonstrukcióval van dolgunk, de színészileg eddig lehet egyszerű a dolog. Innen kezdve ugyanis bonyolult: belül is föl kell építeni ezt a bizonyos önmagába zártságot, amely ráadásul tudomással bír a környező világról és önnön másságáról is, és nemcsak tudomással bír róla, hanem reflektál is rá. Ez az autista nő éles eszű, tájékozott a saját állapotát illetően. Tudja, mit veszít a világgal szemben, és igyekszik minimalizálni ezt a veszteséget. Börcsök pontosan úgy teremti újra ezt a személyiséget, mintha színpadi (drámai) szereppel dolgozna. A rá jellemző mély színészet, melynek a felszíni megnyilvánulásai nemcsak pontosak, hanem végtelenül tágasak is, mindig gazdag érzelmi világot teremt, úgy, hogy önmaga szinte száraz, ejtett lejtésű, szikár. Most is akad számos megrendítő pillanata, olykor akár az, ahogyan leveszi a kocka belsejéről a soron következő táblácskát a soron következő teendővel, és a nyakában lógó kis táskába rejti, mintegy jelezve: amíg az ott van, addig nincs elvégezve a dolog.
A színpadon a kockadobozok mellett van egy hinta is - ezt Börcsök ugyancsak finom közlésekre használja: nem annyira a hintázás, mint a kapaszkodva ringatás önmaga lenyugtatásának eszköze. Az autistának ugyanis erre nagy szüksége van, hiszen folytonos fenyegetések közepette él: a belső bizonytalanságból feltörő dühroham, a nehezen megteremtett egyensúlyból való kibillenés fenyegeti. Lefegyverző az is, ahogy önmaga igyekszik kezelni ezt: beszél róla, igyekszik eltávolítani. Magától oszlik a tévhit, hogy az autisták világában nincsenek érzelmek: közvetett, tompított érzelmek vannak a komfort-diszkomfort köréből. A kötődés például szükség és kényszer - amiként telis-tele van a világa különféle kényszerekkel, a sajátos rend, az átláthatóság, a logikus létezés iránti vággyal.
Ahogy haladunk előre a fölidézett nap különféle cselekvéseinek kacskaringójában - és közben szép lassan épül a kockákra írott rövid mondatokból a világ és ember viszonyának körkörös ábrája: világban az ember és emberben a világ -, a közönség szép lassan közösséggé válik, és már nemcsak az autistákra, hanem önmagára is gondol. Fölismeri számos autisztikus tulajdonságát (vagy családtagjaiét, barátaiét), közös pontokat teremt a színpadon létező figurával - és már nem szánja, hanem érteni véli őt, és együtt érez vele.
Trafó, szeptember 3.
