Függöny fel!

  • Csáki Judit
  • 2010. szeptember 16.

Publicisztika

Lesz szombaton ez a jó kis cirkusz; grasszálunk majd fel s alá a lezárt Andrássy úton és környékén, és akármerre kapjuk a fejünket, ismert színészbe vagy kevésbé ismert muzsikusba, táncosba ütközik a tekintetünk. Lesz ének, zene, tánc meg bohóc - és jól megünnepeljük, hogy csak azért is, mindenek ellenére belevágunk a színházi évadba. Kicsit megcsikordul a fogunk, de a nagy zenebonában ezt úgysem hallja senki.

Amúgy pedig nyugodtan úrrá lehet rajtunk az optimizmus: színházi aranykor elé nézünk. A hatalom egyelőre nem érdeklődik sem általában a kultúra, sem konkrétan a színház iránt - utóbbit például úgy osztogatja politikai csókosainak, mint a turisztikai csikós a lovaknak a cukrot egy jól sikerült két lábra állás után -, és ebben, mint Fodor Tamás is mondja a jelen mellékletben olvasható interjújában, van okunk reménykedni. (Halvány árnyékot vet az ügyre, hogy vezetőinknek sikerült kijátszaniuk egymás ellen a tömegsportot és a magaskultúrát, de ez sem fog tovább tartani, mint ők.)

Ahogy fogynak a nézésre érdemes színházak szerte az országban, úgy nő majd a nézésre érdemes előadások száma. (És ahogy fogynak a szakmai kritikát közlő orgánumok, úgy nő majd a szakmai kritikák jelentősége - ezt sem árt észben tartani, és szárazon a puskaport.) A szabadságba és válságba belebódult színháziak most majd fokozott érzékenységgel, hegyes füllel és éles szemmel fordulnak valódi életünk és helyzetünk felé - győzzük csak nézni a borzongatóan izgalmas, felkavaró látleleteket önmagunkról.

A pénz kevés - ezután csak az igazán fontos előadások készülnek majd el, mert mind fontos lesz, ami elkészül, s csak az elengedhetetlenül szükséges díszletek-jelmezek lesznek bennük. Látványtervezőink világszerte elismerten tehetséges csapata ránéz majd a csupasz színházi terekre, és meglátja bennük a játék terét. Ránéz a próbaruhákra - és fölismeri benne a közönséget.

A kőszínházak Csehovjaiból sütni fog az "ez tűrhetetlen" üzenete, a pasztell nyírfákat kivágják, helyükön sártenger cuppog majd. Shakespeare a hatalmi intrikákról fog szólni - de még Molnár Ferencből is kiszólhat majd a slampos stílről szóló dörgedelem. Cigányok, zsidók, mélyszegénységben élő emberek, átvert szavazók, gyáva zsarnokok és mások élete lesz fönt (lent) a színpadon. Megismerjük őket, érteni fogjuk mind, nem lesz nehéz.

A tánc nyelvét, a testek beszédét is megtanuljuk jobban venni; táncosaink majdnem pucérra vetkőzve a kiszolgáltatottságról és a mégis-dacról fognak beszélni nekünk. A mozgás kifejezőeszköze nem kevesek titkos nyelve lesz most, hanem az anyanyelv része.

Az országvezetők által ismert két költő három versével szemben ott fog állni a magyar irodalom egész kincsesháza. A színészek - nem pénzért, mert az nem lesz rá, hanem azért, mert ez a dolguk - felütik majd a verseskönyveket, mi meg ülünk velük szemben, sufniban, kamrában, spájzban és aluljáróban, és jól együtt leszünk.

Lesz rengeteg felszabadult energia és szellem. Éjszakánként is színházba megyünk: alkalmi produkciók, egyszer látható előadások közönsége leszünk. Megyünk vidékre is, összeszervezzük magunkat "telekocsi" módra, mert tudni és látni akarjuk, hogyan szólítanak meg bennünket. Ahol a kasszának beszélnek szappanoperastílben, oda nem megyünk, hiszen sem fölös pénzünk, sem fölös energiánk.

Nem hagyjuk átverni magunkat. Kíváncsiságunk mellett a tapasztalatainkra fogunk hagyatkozni, elvégre ismerjük egymást, és tudjuk, honnan mi várható. (Amit és akit nem ismerünk, annak az érdeklődés bizalmát fogjuk megszavazni, míg el nem játssza.) Zsigerből pattintjuk le magunkról a művészi hazugságokat, a hamis lózungokat, a népnevelő silányságokat és a szórakoztatónak maszkírozott néphülyítést; ezt mind meghagyjuk azoknak, akik nem a színházra, hanem pont erre vevők. És reméljük, jó drágán adják majd rá a jegyeket.

Nehéz évad elé nézünk, mi, közönség, mert nagyon sok dolgunk lesz. Fölment az ázsiónk, jó helyen vagyunk a színházi tőzsdén. És megnőtt a felelősségünk: kölcsönösségi viszonyba léptünk a figyelmünkre érdemes színházakkal. Segítenünk kell nekik abban, hogy segíthessenek nekünk eligazodni a világban. Vagyis: menjünk, vegyünk jegyet, és vigyünk magunkkal még egy-két-három embert, elvégre nem holmi szavazófülkés forradalom, hanem a színház forog kockán. Ami - megint Fodor Tamást idézem - azért fontos, mert van; ezért viszont elengedhetetlen szükséglet is.

Tudjuk ezt jól, és tenni fogjuk a dolgunkat. Már most bejelöljük a naptárunkba az októberi bemutatókat, a kőszínházak mellett különös figyelemmel leszünk az alternatívokra, a ritkán látható vendégjátékokra, a befogadó színházak széles kínálatára, a "kulthelyek" ajánlataira - mi ugyanis egy közönség vagyunk, és nem lehet bennünket megosztani; ez még a színháziaknak sem fog sikerülni, nemhogy a politikának.

Szombaton pedig ott tolongunk majd az évadnyitó fesztiválon; egyrészt, hogy biztassuk a színházakat (sportnyelven szólva szurkoljunk nekik), másrészt, hogy jegyet vegyünk. Legföljebb eggyel kevesebb sört iszunk.

Jó lesz.

Neked ajánljuk