Csáki Judit

Szerintem nincsen nagyon nagy baj. Nyár elején bemutattak az Örkény Színházban egy produkciót, amely a legtöbb elemében duplán közvetíti az évad végére felgyűlt kimerültséget (azzal, amit, és azzal, ahogy). Vagyis rossz. Műsoron tarthatatlan. Lemegy most néhányszor, hiszen a jegyeket jó előre megvették, aztán el kell dugni - ne lássa többé senki. Lehet pár csepp könnyet elmorzsolni a sajnálatos módon elpazarolt néhány olyan percért, amelyben szép hosszú szériára is érdemes jelenetek zajlottak. Kettő, ha jól emlékszem.

Ha egy színésznek álomévadot kellene terveznie, ilyet képzelne. Eljátszotta Lear királyt, főszerepet az Ármány és szerelemben, Lekenczey Mukit az Úri muriban, ősszel mutatják be a Serban rendezte Három nővért, amiben ő Kuligin, és most az Esőember premierje közelít... Mégis, legtöbbet a szorongásairól beszéltünk.

"Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen", énekelték a kaposvári színinövendékek a 10. Pécsi Országos Színházi Találkozó gálaműsorának fináléjában, közvetlenül azután, hogy Páva Zsolt, a város polgármestere rövid beszédben megerősítette, hogy a város és a színházi fesztivál kapcsolata remek, POSZT pedig lesz, egy év múlva meg tíz év múlva is. A kérdés csak az: hogyan? (A "mibőlt" ne firtassuk most, valahonnan mindig kerül elég pénz rá, ha esik, ha fúj, ha árvíz.)

Jön szembe az utcán valaki, és hangosan beszél maga elé. Elvben két eset van: bolond vagy telefonál, gyakorlatilag csak egy: az utóbbi. Mobiltelefon nélkül félkarú óriás az emberiség, és amióta ez így van, a jelenség vicces, komor és mély olvasata birkózik egymással.

Szoktam néha kapni egy sms-t: holnap este (késő este) előadás lesz itt és itt, újabban a Trafóban, ezt és ezt játsszuk, de ne gyere el, mert rossz lesz, vagy mert úgysem férsz be, vagy mert halálra fogod unni magad. Így értesít (több százunkat, fölteszem) a TÁP Színház arról, hogy megint csinált valamit.

Azt akartam mondani még akkor, de nem mondtam, mert letettük a telefont, hogy talán a "minden jót", az kontextussemleges. Mármint egy ilyen születésnapon, mint amilyen Békés Palinak legutoljára adatott, a halála előtt pontosan két hónappal és egy nappal. Mert abban gyorsan megegyeztünk, hogy a "boldog születésnapot" a körülmények és a helyzet durva semmibevétele, fej a homokban, jó mélyen. Röhögtünk: ki tud momentán ennyire lehajolni? Fej a homokba, de jó volna...

Van egy fősodor - amely nemigen sodor, néha csak cammog -, és vannak kacskaringók, kitérők és betétek; mindösszesen jól földagadt a Pintér Béla Társulat legújabb produkciója, a Szutyok. Ami amúgy pontosan erről szól, a szutyokról, noha ez itt tulajdonnév, az intézetből örökbe fogadott kamasz lány gúnyneve.

A Nemzeti Színházban a jövő évadban nem fogják bemutatni Kálmán Imre Csárdáskirálynő című operettjét - pedig szerették volna.

A Thália Színház által rendezett Rivalda Fesztiválon tizenhárom vidéki előadást láthatott a budapesti közönség és a színházi szakma, s ha "a képünk ferde", arról bizonyosan nem a szervező színház tehet. Egy ilyen rendezvényt nem a rossz, gyönge előadások minősítenek, hanem a jók és a legjobbak - elsőként az, hogy van-e ilyen egyáltalán. Most volt, több is - köztük például a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház decemberben bemutatott A revizor című produkciója.

A színházban a színész a legérdekesebb - és nincs ez másként az úgynevezett rendezői színház esetében sem. Amit például Ascher Tamás a Katona József Színházban el akar mondani Marivaux A szerelem diadala című darabjáról, azt a színészek mondják el; vagyis az előadás végére előálló csupasz sejtelem - hogy ugyanis itt nem arat világraszóló diadalt a szerelem, vagy ha igen, nincsen benne sok köszönet senkinek - a színészi alakításokban ölt testet. És elég nyilvánvaló az is, hogy Ascher éppen ezért, vagyis a színészekért mondja-mondatja el ezt a történetet: mutatnák már meg (megint), mit tudnak... Sokat tudnak.

Új helyszínen mutatták be a Nemzeti Színházban Martin Sperr darabját: a festőműhelyben, amely eddig nem volt nyilvános, "közönségforgalmi" terület. Pedig kiváló tér: a nagy terem és magas falai, valamint fejünk fölött a tetőablak meglehetősen teátrális. Ráadásul a terem közepén ülünk, pontosabban kuporgunk tömött zsákokon, menekülési útvonal zéró, körbe vagyunk véve. A falon keskeny erkély húzódik végig - kiváló lőállás.

Ez a darab, a Kézimunka egyáltalán nem mostanában íródott, a cigánygyilkosságok szörnyű éveiben, hanem tizennégy évvel ezelőtt, 1996-ban. És nem itt, hanem Ausztriában, ahol egy évvel korábban megöltek egy bombával négy fiatal romát. Fifikás gyilkosság volt: egy táblára ráírták, hogy "Romák, vissza Indiába!" - "maga a tökély, nem lehet elvenni belőle, nem lehet hozzátenni, ki írhatta vajon?" -, és amikor ők négyen nekiálltak leszerelni ezt a táblát, az aljába rejtett bombaszerkezet fölrobbant.