Nagy néha akad pozitív hozadéka is a nyomorúságos színházi helyzet és az ezt okozó financiális és politikai anomáliák együttesének. Ha ugyanis annak idején, a végzéskor a hajdani Ascher-Novák zenés főiskolai osztály tagjai - akik már akkor, vagyis a végzéskor is meglehetősen tehetségesnek tűntek - simán álláshoz vagy szerephez jutnak a különböző színházakban, a HOPPart föltehetően nem születik meg. De, hála az "anomáliának" (nevezzük csak így), megszületett, és egyelőre lenni látszik, noha az egykori osztály tagjainak túlnyomó többsége azóta elfoglalta megérdemelt helyét valamelyik (többnyire jó) társulatban. Ezért aztán alkalmi jelleggel állnak össze egy-egy előadásra, amelyhez szívesen csatlakoznak remek rendezők is.
Ezúttal Zsótér Sándor, aki a Chicago című musicalt vitte színre a szépemlékű Május 1. moziban, az előcsarnokban meg a nagyteremben. A tér - bár lehetséges, hogy a kényszer szülte - úgy viselkedik, mintha maga is várt volna erre az előadásra, hogy megmutassa, mit tud: fölragyogtatni az art deco elegáns pompáját, átszűrve némi melankolikus szocializmuson, mely utóbbi azért hagyja fényleni az arra érdemest, és épp csak parányi pusztuláslevegővel itatja át.
A musical meg egyenesen új életre kel: színészek kavarják föl és rendezik át a hagyományos énekes-táncos hierarchiát; messzire röpítik a nagyipari musicaljátszástól, de még a kisiparitól is. A zenés átirat Kákonyi Árpád és Matkó Tamás munkáját dicséri, amennyiben színpadra való, látványosságnak is szánt verzió született, amelyet a színészek szólaltatnak meg, olykor virtuóz módon váltogatva a hangszereket, vagy váltogatva egymást a hangszereknél. És nyilván részben ennek a következménye, hogy a csapatmunka fölülüti az egyéni villanásokat, pedig akad azokból is bőven, csak éppen beleágyazódva a színpadi együttlét nagyobb halmazába.
A látvány - Benedek Mari jelmezeinek köszönhetően - a Flintstone családot idézi: "kőkorszaki" viseletekben pompáznak a szereplők, tépett és rikító állatbőrökben-szőrökben. Merthogy a Chicago történetének magva - a médiacirkusz és az igazságszolgáltatás című bohózat - alighanem öröktől fogva létezik, és amúgy is "pariban van" a hajdanán oly népszerű rajzfilmsorozat kulturális aurájával.
Az előadás az előcsarnokban kezdődik, ahol egy kis forgóra szorult össze a zenekar, és ezen, valamint körülötte játszódik a fölvezetés, amelyből megtudjuk a bűnelkövetések részleteit (a két főhős, Velma Kelly és Roxie Hart gyilkos ugyanis), valamint megjelenik a bűnözők mentőangyala, Billy Flynn ügyvéd, aki a megfelelő összegért (melynek előállításában is közreműködik) bárkit kimenekít az akasztófa alól vagy a villamosszékből. A virtuóz zenét ugyancsak virtuóz mozgás kíséri: a virtigli amerikai történethez Horváth Csaba virtigli magyar táncokat koreografált; csapkodnak bokát, térdet és combot ezerrel, kezek a derékon, mozgás szögletes, ahogy kell, bottal vagy anélkül - viharos stíl ez, fékevesztett, és megveszekedetten ironikus. És Billy Flynn üvegestánccal lép színre. Akit amúgy Radnay Csilla játszik, tenyérbe mászóan pofátlanul.
Mert a nemek is föl vannak cserélve, de nem a "férfi játszik nőt, de vicces" jegyében, hanem csak úgy, mert itt aztán tényleg anything goes. El is felejtjük, hogy Velma Kelly nő, vagy hogy az őt játszó Friedenthál Zoltán férfi: a hirtelen lebukott nagymenőt látjuk, aki Roxie Hart - Mátyássy Bence - feltűnésével elveszíti a mindig új húsra és még szaftosabb történetekre éhes bulvársajtó figyelmét. Roxie villámgyorsan és igen tehetségesen látja át új helyzetét, és szimpla kis gyilkosból befészkeli magát a társadalmi áldozat könnyfakasztó szerepébe. Kell-e hosszan sorolni a közelebbről-távolabbról analóg sztorikat a mából és a tegnapból?
És ott van Morton Mama, a közvetítő, aki természetesen jogosan szedi a sápot a gyilkosok média és ügyvéd általi kimosdatásából. Õ igazi egzisztenciaharcot folytat, neki kell a leggyorsabban kiszimatolnia az új és még nagyobb lehetőséget; ő a láthatatlan mellékszereplő (no, nem ezen a színpadon láthatatlan, mert itt Herczeg Tamás igencsak markánsan teszi láthatóvá), aki egyszerre manipulátor és csöndes meggazdagodó - a legdörzsöltebb gazember mind között alighanem.
És könnyed az egész, semmi erőlködés: magától értetődő természetességgel zajlik a bulvármédia és az úgynevezett igazságszolgáltatás szemérmetlen és leplezetlen románca a manipuláció oltára előtt. És ugyanilyen természetességgel játszik össze ez a színészcsapat is, valóságos társulat egy közös, all-round színházi nyelvvel; az említetteken kívül Bánfalvi Eszter, Kiss Diána Magdolna, Polgár Csaba, Roszik Hella és Vári-Kovács Péter is jó, hangszerrel, énekkel, játékkal. Nincs ólomsúly a keverék angol-magyar nyelven sem - ezt a régi poént (a többiek sem újak, csak jók) is flottul használja mindenki. Ambrus Mária a moziteremben játszódó bírósági cirkuszhoz barlangdíszletet tervezett, és tényleg: ősidők óta megy ugyanaz, csak nem mindig szórakozunk rajta ilyen jól.
Átrium mozi, június 20.
