Miközben alighanem az alapjaitól kellene újragondolni az ország egészét beterítő fesztiváldömpinget - és inkább itt spórolni (a megfelelő, vagyis esztétikailag értékelhetetlen helyeken) az állami pénzzel -, a gyulai Shakespeare Fesztivál jól tartja magát; mindig akad néhány olyan produkció, amelyért az ország túlsó végéből is érdemes idezarándokolni. Idén, a hatodik Shakespeare Fesztiválon nyilván ilyennek számított Peter Brook atelier-produkciója, és föltétlenül ilyen volt két román rendező előadása: Andrej Süerban Learje és Victor Ioan Frunza nem Shakespeare-darabja, a Rosencrantz és Guildenstern halott című Tom Stoppard-dráma; ez utóbbitól sem vitatja el senki a helyét egy Shakespeare-ünnepen.
Süerban a bukaresti Bulandra Színházban rendezte meg a Leart, csupa színésznővel. (Két kitérő kívánkozik ide: Süerban éppen most rendezi a Nemzetiben Csehov Három nővérét; másrészt a Nemzeti Színház társulatát annak idején, vagyis a színház építésekor jó néhány színésznő odaszerződtetésével kezdték alapozni, abból a célból, hogy Anatolij Vasziljev megrendezze velük, csupa nővel a Lear királyt. Aztán ebből nem lett semmi, de a színésznők maradtak.) Kétségtelenül van színházi pikantériája ennek a nőiesítésnek, bár maga a gesztus nemigen különbözik az eredeti verziótól, amikor férfiak játszották a női szerepeket is. Süerbannál a színésznők egyszerűen eljátsszák a férfi szerepeket, nem férfiasan, nem nőiesen, hanem színészből. Nincs benne semmi különös.
Az előadás erős felütéssel indul: Lear (Mariana Mihut) valósággal bemasírozik a színre, hogy családja és az ő népe előtt kihirdesse határozatát, birodalma felosztását. Katonás jelenség; részint ő maga, részint az alattvalók viselkedése erősíti ezt. Ettől a Leartől félni kellett mindmostanáig. Ez a Lear nemigen szereti a gyerekeit, ezért aztán voltaképpen nemigen lehet csodálkozni azon, hogy a gyerekek sem szeretik őt - az egy Cordeliát kivéve, aki a maga egyszerre emelkedett és szerény módján szereti apját, és ezáltal, igaz, túl későn, megtanítja őt is szeretni.
Az előadás kívül hordja a látványosságát, és jobbára belül a drámaiságát. Széles amplitúdók közt mozogva ilyenformán olykor önmaga fortéja nyomja el önmaga pianóit; itt van mindjárt a díszlet, amely komor erődből világvégi romhalmazzá változik - ehhez képest alig érzékelhető például Kent drámája, csak a pisztoly hangos, amikor agyonlövi magát a végén. Szép, erős alakítás viszont Andrea Bibiri Edgarja, pontosabban szegény Tamása, amint az erdőben bolyongva nem az őrületnek, hanem a szenvedésnek adja át magát. Markáns jelenség a két "gonosz lány" - a jelmezek túlnyomó feketéjéhez képest az ő elegáns és színes estélyijük karikírozott mozgást és bábszerű jelenlétet kölcsönöz nekik, szemben a hófehérbe öltöztetett, légies Cordeliával, aki mintha álomkép lenne a megbomlott Lear fantáziájában. Sok szépség, komótos ritmus, nehéz befogadás és rosszul választott szinkrontolmácsolás volt ezen az estén.
Tom Stoppard lassan ötvenéves drámája jókora fityisz az emelkedett Shakespeare-kultusznak és a világirodalom number one-drámájának, a Hamletnek; egyszersmind meg is van lovagolva itt a kánon meg a kultusz: Stoppard ügyes fickó. És még Samuel Beckett szelleme is ott lengedez (ezúttal) a gyulai vár színpada fölött: a két mellékszereplő Godot-ja ugyan eljön (ő a Színészkirály), de mégis csupa várakozás az életük: a nagy szerepre, a nagy lehetőségre, a nagy jelenésre várnak-készülnek mindvégig.
A halálra, persze - és alapvetően vígjátékról lévén szó, ezt Frunza sem veszi nagyon sötétre. A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előadásának díszletét Adriana Grand tervezte, szellemesre és találékonyra, "halálkompatibilisra". Hiába a proszektúradíszlet (a kihúzható fiókokból diskurálnak a szereplők) - illetve hát nem is hiába: vicces az egész. És még a proszektúra előtt: valójában színház költözik a színpadra, mármint nézőtér meg bársonyfüggöny; és fehér ingben, fekete nadrágban ott várakozik, múlatja az időt a két emblematikus epizodista. Abszurd játékaik és dialógusaik mellett, alatt és fölött lepereg a Hamlet is - amelyben kiemelt szerep jut a színtársulatnak, kivált a Színészkirálynak; kevésbé kiemelt, de a színészi játék révén súlyos jelenlét a Hamleté is. A Hamlet szövege egyébként hangzik és látszik: betűk vetülnek a játéktérre. Frunza biztosan vezeti az előadást a reflexiók terepén, miközben fölvillantja saját Hamlet-rendezését, amelyhez ugyancsak volt szerencsénk néhány éve a Nyugati pályaudvaron.
A színészek játsszák főszereppé az örök melléket: Katona László és Balázs Attila mind az abszurd, mind a komédia eszköztárát magabiztosan és bőségesen variálja, a Színészkirályt játszó Bandi András Zsolt kihasználja, hogy súlyosra veheti a figurát, a Hamletet alakító Faragó Zénó pedig érdekes, izgága, energikus talányt állít elénk: komolyan mondom, megnézném vele "igaziból" is.
Gyula, július 15-16.
