Csáki Judit

A tér olyan üres, hogy szinte elvész benne a színész - amúgy ez egybeesni látszik a rendezői szándékkal. A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának Három nővér című előadása lötyög; a szereplők többsége kóvályog, és inkább magában/magának beszél, mint másokhoz. De Keresztes Attila rendező maga sem bízott abban, hogy ez a rendezői gondolat elviszi Csehov drámáját, ezért olykor - nagyjából kiszámíthatatlannak tűnő pillanatokban és figurákban - erőteljes stilizációval operál; aztán van min gondolkodni egy darabig.

Kód-dekód: tudjuk, mit gondoljunk, amikor a Kamra egyik oldalajtaján belép Mészáros Béla és a férfiruhába öltözött Jordán Adél, és bejelentik, hogy Calderón Az élet álom című darabját fogjuk látni. Itt és most együtt fogunk elgondolkodni életről és álomról, játszók és nézők. A játéktéren mintha terepasztalok - de csak jókora pokrócok vannak, ez itt a barlang maga, a hegygyomor; az egyik pokróchegy alatt éppen elfér Segismundo, a rabláncon tartott herceg, a falon pedig egy föl-le csapható széles polc, pont, mint az állatkertben a majmoknál. Már mindent tudunk arról, hogyan tartják Segismundót, aki hamarosan maga is szenvedélyesen számol be a legfőbb hiányról, a szabadságról; nagyon is artikuláltan fejezi ki magát, Clotaldo, a tanítója jó munkát végzett, ennek a fiatalembernek vannak fogalmai. Tudja például, mi az álom. Csak azt nem tudja, mikor álmodik. Mi sem.

Ha ez a szeretethiányos fiatalember, aki ágyrajárói státusban múlatja napjait Bécsben, egy hajléktalanszállón, többek közt Schlomo Herzl könyvnepper társaságában, egy picivel tehetségesebb festő, másképp alakult volna a huszadik század történelme. De Tábori György Mein Kampf című darabja nem erről szól - ez csak úgy mellékesen jutott eszembe.

Különb-különb indokai lehetnek annak, ha egy színház éppen Füst Milán Boldogtalanokját mutatja be; de optimális esetben van köztük legalább egy, ami túlmutat azon, hogy egyik vagy másik szerepet egyik vagy másik színésznek "el kell játszania". Nem mintha az ilyesmi nem számítana, sőt; akad darab bőven, amelynél elég is. A Boldogtalanok nem ilyen, minden előadásában megfejtésre szorul maga a dráma.

A két előadás két eset: az egyiket az írója rendezte, a másikat a rendezője írta. A hasonlóság mindazonáltal nem a véletlen műve.

A színes vásári forgatag mélyén tombol a világválság - a felszínén pedig párkapcsolati válságok tombolnak. Ödön von Horváth Kasimir és Karoline című darabja a szerző minden erőfeszítése és deklarációja ellenére sem tragédia, ezt majdnem nyolcvan évvel a megszületése után fájdalmasan tisztán lehet látni.

Ülünk a kaposvári színház stúdiójának erősen stilizált (szögletes) amfiteátrummá alakított terében; ülünk, mondom, lélek az ajtón se be, se ki. Odalent, a medenceszerű mélyedésben a Kar van a helyén: nyomoronc, piszkos, pestises emberek, nem is járnak, csak kúsznak-másznak. Fejük fölött kalitkában igazi varjú (?) - ennél rondább madarat életemben nem láttam.

A cím ránk vonatkozik, színházi szakmai emberekre, talpasokra és főnökökre, kiszolgáltatottakra és kiszolgálókra, jobbosokra és balosokra - mert mind együtt húzzuk a rövidebbet már megint.

Nézi-nézegeti az ember ezt a perfekt darabot, ezt a színházi műtárgyat, Örkény István Macskajátékának Örkény színházi előadását, melyben annyi minden - majdnem minden - annyi tudatossággal van a saját helyére komponálva, hogy már-már "gépi" beavatkozásra gyanakodnánk, a színház vegykonyhájának komputerizálására.

A kaposvári színház évadnyitó premierje október vége felé esett - Anatolij Vasziljev rendezésének híre már korábban bejárta az országot, amúgy nem elsősorban Vasziljev, sokkal inkább a főszereplő, Törőcsik Mari okán. Aki - mint tudjuk - ezzel az előadással tért vissza a színpadra (vagyis számára az életbe) súlyos betegsége után. Ezért tarthatott - és tarthat - számot az előadás a kaposvári közönség érdeklődésére, sőt némi pesti zarándoklatra is.

A huszonhárom éves fiatalember korának és életkorának minden szenvedélyét belepakolta a darabba (ez most szépen ki is derül Forgách András új fordításából); Friedrich Schiller az Ármány és szerelemben nem bíbelődik sem történelmileg analóg helyzetek keresgélésével, sem a társadalomrajz cizellálásával: szabadság, szerelem, művészet, e három kell neki. Korának kliséit vetette papírra, és evidens érzelmeikkel transzparens helyzetekbe navigálja őket. Az első miniszter fia, Ferdinánd beleszeret az udvari muzsikus Miller lányába, és mivel a parti nem kompatibilis elemekből áll, összeesküszik ellene a világ. Schillernek a dramaturgiát ugyan forszíroznia kell kissé, amennyiben számos tényezőnek kell véletlenül összejátszania ahhoz, hogy bekövetkezzék a tragédia, ami egyáltalán nem lóg a levegőben; ha ugyanis Ferdinánd nem oly süket és vak, hogy csak a saját fülének és szemének nem hisz Lujzája hűségét illetően, vagy ha nem kapkod annyira a limonádé összemérgezésével, akkor boldogan borul össze a két szerelmes fiatal. De hát romantika vastagon: nem borul össze, hanem meghal. Alföldinél: összeborul és meghal - naná, hogy rápakol egy lapáttal Schiller halmazára.

Nem mondom, hogy különleges bátorság kell ahhoz, hogy egy színházi alkotó nekiveselkedjék Nádas Péter Trilógiájának - nem bátorság kell hozzá, hanem valami eszme arról, hogyan lehet a szöveg mellett, azzal egyenrangúan a szöveg fölötti és alatti rétegeket is színpadra tenni.