Ülünk a kaposvári színház stúdiójának erősen stilizált (szögletes) amfiteátrummá alakított terében; ülünk, mondom, lélek az ajtón se be, se ki. Odalent, a medenceszerű mélyedésben a Kar van a helyén: nyomoronc, piszkos, pestises emberek, nem is járnak, csak kúsznak-másznak. Fejük fölött kalitkában igazi varjú (?) - ennél rondább madarat életemben nem láttam.
Szophoklész Oidipuszát nézzük (Jon Fosse átdolgozásában), ezt az antik bűnügyi történetet, amely Rusznyák Gábor rendezésében nagyon is transzparensnek mutatkozik, ami a sztorit illeti, és jócskán ad okot töprengésre a motivációk tekintetében. Oidipusz például Kocsis Pál magabiztos stíljében kissé túl vakon és túl hevülten esküszik rá, hogy megtalálja Laiosz gyilkosát, és méltó megbüntetésével tényleg boldogulást hoz a sokat szenvedett Thébára. Ez az ember el van szánva, de azt hiszi, nincs rizikója. Önhitt.
A történet és az előadás egyszerre régi és modern - Rozs Tamás zenéje, a sok különös, baljós és tiszta hang, ami sok különös, félig-hangszer eszközből támad, végig nem lankad, sőt; Remete Kriszta jelmezvilágában a zakók lepelben végződnek - örökérvény. Znamenák István Kreónja eleinte annyira ártatlan, hogy az már gyanús - és tényleg. Csapó Virág Iokasztéja akkora hévvel imádja Oidipuszt, annyira odaadja magát neki, hogy az már túl sok - és tényleg túl sok az anya-feleség szenvedély. Kovács Zsolt rendíthetetlen Teiresziasz - nem csoda, ha Oidipusz nem hisz a kinyilatkoztatásaiban.
Odalent az istenadta nép kavarog: Théba, mi tagadás, pocsék állapotban van. Gyuricza István a Karvezető szerepében olykor mikrofonon át, mintha egy másik világból vezetné-kísérné Oidipusz lépteit, mély és szenvtelen hangja a rezignált belülállóé - az ő (meg a Kar) bőrére megy a játék. Szép játék: Rusznyák a stilizációval csak közelíti felénk a történetet, de nem fedi el a részleteit. Világosan látjuk a váltott "lépegetést": mikor ki tart előbbre, ki sejt többet és ki tud már mindent abból, amit nekik nem tudni lett volna jobb.
A színészek közöttünk ülnek, mellőlünk lépnek be a történetbe - mi is lehetnénk. Jó a ritmus, pont belenyugszunk a bűnhődésekbe, mire elérkezik a bizonyos értelemben boldog vég. Boldog, igen - és ezt rendesen el szokta nyomni Oidipusz nagy tragédiája. Iokaszté halott, Oidipusz vak, Kreón az ország élén - és akkor elered az eső, mossa le a sarat, a pestist, a nép az ég felé fordítja arcát, mert megszűnt az átok, Théba megint szép lesz, méltó.
És valahonnan innen folytatódik az a történet, amelyet Oidipusz gyermekei címen játszanak a Radnóti Színházban - Szálinger Balázs három drámából írta eggyé, közülük az Antigoné a legismertebb, és ez áll az előadás második felének középpontjában is.
Amit Rusznyáknál a stilizáció, azt Valló rendezésében az író végezte el: a kortárs Kar szerepeltetésével a jelenig húzta a darabot. A Kar ugyanis amolyan átlagos család - papa, mama, gyerek - meg a szomszéd meg még egy biciklis futár is. Ez jó, még az sem nagy baj, hogy Bagossy Levente díszletében a monumentális méretű asztal és kanapé erősen korlátozza a szereplők mozgásszabadságát. Az előadás elején Iokaszté - aki nem halt meg - Csomós Mari játékában sajnálkozva foglalja össze az előzményeket, és vetíti előre az újabb bonyodalmat, aztán felbukkan Oidipusz is (Bálint András), hogy együtt legyen a család. És mire színre lép a két öltönyös fiú, az egymás kezétől meghalni jósolt testvérpár, már tudjuk, hogy igazi drámai erőre itt legföljebb Szervét Tibor Kreónjának és Petrik Andrea Antigonéjának összecsapásából számíthatunk.
Hozzáteszem: az író, Szálinger Balázs kevéssé tehet erről; ő elvégezte, és nagy mesterségbeli tudással végezte el a feladatát. Fantáziája megkötve - csak a keze volt szabad. Valló Péter rendezői figyelme pedig megoszlott a modernizált Kar, vagyis a változatos formákban, de mégiscsak a jelenkori klisék keretei közt mozgolódó család, valamint a számos külsőség közepette okosan és cinikusan totális hatalomra törő Kreón és a halálig eltökélt Antigoné párharca között. Gazsó György (Férfi) és Martin Márta (Nő) kommentál és sopánkodik, de nem válnak részesekké, nem tudják megmutatni, hogy az ő bőrükre is megy a csatározás, és hogy ők: mi vagyunk. Szombathy Gyula (Szomszéd) fokozatosan, Gyabronka József (Hírnök) nagy hirtelen katapultál az antik történetbe, ott jobb szerepük van, mint ideát. Marjai Virág Iszménéjének a testvérgyávaságot kell megjelenítenie, a két fiú (Adorjáni Bálint és Klem Viktor) a "mindkettőnek igaza van"-tétel megtestesítésén dolgozik. Petrik Andrea erős és hatásos, aztán árnyalatai is lesznek. Szervét Tibor a rutinos zsarnokot hozza: megeszi reggelire ezt a vircsaftot itten.
Szaporodnak a halottak. Aki meghal, kap egy lufit - nem száll föl vele, csak mozog merev testtel és arccal a színpadon. Amely - a lehetőségekhez képest - a végére kitágul, kinyílik, hiszen már alig férnek el a szereplők, és a holtak vannak sokkal-sokkal többen. Nem tragikus, csak picit szomorú, hogy Kreón az úr a hullahadseregen.
Kaposvár, december 12., Radnóti Színház, október 28.
