A tér olyan üres, hogy szinte elvész benne a színész - amúgy ez egybeesni látszik a rendezői szándékkal. A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának Három nővér című előadása lötyög; a szereplők többsége kóvályog, és inkább magában/magának beszél, mint másokhoz. De Keresztes Attila rendező maga sem bízott abban, hogy ez a rendezői gondolat elviszi Csehov drámáját, ezért olykor - nagyjából kiszámíthatatlannak tűnő pillanatokban és figurákban - erőteljes stilizációval operál; aztán van min gondolkodni egy darabig.
A valahai Fellner-Helmer-épületen alig is fedezhetni föl ma a színházépítő páros mesteri kéznyomát (a ház szerkezete mondjuk változtathatatlan, de a többi kitesz magáért a pusztulásban), ezért Khell Zsoltnak nem volt nehéz dolga a helyhez és koncepcióhoz illő lerobbant díszlet kialakításával: elég volt hozzá minél többet mutatnia a színpad csupasz falaiból. Bár a szétszórt darabok - nagy fehér asztal, kopott zongora, romos hintaszék - sem külön, sem együtt nem alkotnak markáns látványt (mintha próbadíszlet lenne), legalább nem sugallnak mást, mint a rendezés. A nagy állóóra hívja föl magára a figyelmet, legalábbis az első két felvonásban: mutatója nincs, de úgy ketyeg (mit ketyeg - dobol!), hogy agyára megy a nézőnek; és ez sem idegen a rendezéstől, legföljebb túl erős: persze hogy értjük, hogy itt az idő nem telik, csak múlik, de ettől még jó lenne másra (is) figyelni.
Nehéz. A színészek arca bohócfehérre mázolva - ez nyilván a stilizáció része, de múlékony: néhány perc után elolvad, alig látni; megint törhetjük a fejünket, hogy ez vajh direkt van-e így. Azt viszont megtippelem, hogy a Szoljonijt játszó színésznek, Péter Attila Zsoltnak kutya baja; föltehetően azért ül tolókocsiban, mert a katona megsebesült valamikor régen. Furcsa viszont, hogy ez nem hagy nyomot a figura személyiségén - igaz, Csehovnál nem béna.
A rendezéshez tartozik még, hogy Anfisza nem látszik nyolcvanévesnek, viszont kísértetnek látszik; hosszú, lógó ősz haj és sápadt arc, valamint vastag talpú cipő, amely idővel egész koturnussá nő, lépni sem lehet benne. Ez azért nem baj, mert Anfisza többnyire úgyis mozdulatlanul álldogál (egy ideig azt hittem, kísértet formájában jelen van a nővérek anyjának szelleme). És ha már a felmenőknél tartok: Keresztes rendezése nem hagy kétséget afelől, hogy Csebutikin Irina apja - ráadásul ezt Irina is tudni (érezni) látszik. Belefér.
Amint az is, hogy nem sokat látunk a Mása-Versinyin-szerelemből (semmit), viszont Olga mohón csimpaszkodik a többnyire Másának rendelt katonába - Rappert Gábor Versinyinje kevesebb mint pasztell, igaz, a húzások is sokat elvesznek belőle, ezért aztán semmiféle érzelem-vonzalom nem bontakozik ki. Ehhez képest a búcsú túl erős: a két ember egymáshoz sem ér, Mása elfordítja a fejét, de Versinyin úgy csinál, mintha ott lógna rajta a nő.
Az előadás atmoszféráját nagymértékben meghatározza, hogy valamiféle multikolor közlekedési csomópontban van a Prozorov-ház: gyakran húznak el szuperszonikus repülőgépek a plafon felett (alighanem a felszállópálya közvetlen közelében vagyunk), de nagy a helikopterforgalom is; olykor hajókürtöt hallunk, máskor vonatfüttyöt: a látszat szerint Moszkvába több út is vezet. Viszont egyiken sem indulnak el. Nemcsak Moszkvába - egymás felé sem.
A rendezés - mint az eddigiekből is kitetszik - engem biztosan nem "vett meg" magának, mindazonáltal a túl sokat akarás áldozatának gondolom az előadást, vagyis futólag sem említeném egy napon a sok vacaksággal, amit manapság színpadon láthatni. Hogy azért nem sikerült, mert Keresztes Attila rendező ezzel köszönt be igazgatóként a szatmárnémeti színházba, vagy azért, mert Csehov Három nővérében minden alkotó többnyire a már ismert interpretációk kerülgetésével foglalkozik elsősorban - nem tudom. A társulat számos tagját önhibámból nem ismertem eddig - de ezentúl biztosan figyelni fogom a színészeket; a sok félrefogott alakításban is jelentős tehetség lapul.
Az Andrejt játszó Nagy Csongorból ki is jön: nem lúzert, hanem áldozatot játszik; nem balekot, hanem vesztest. Van benne erő és lendület, de a korán felismert családi csőd okán a játékszenvedélybe torkollik, aztán abba, hogy élete csapdáját végképp magára zárja. Tetszett még a Tuzenbachot játszó Nagy Antal: telített figurát hoz a színpadra, zenével, szenvedéllyel működik - ez az Irina bizony egy liba, hogy nem veszi észre hatalmas mázliját. Más kérdés, hogy a Tuzenbach-Szoljonij-feszültség ezúttal csak az Irina iránti szerelemből táplálkozik, a két férfi mentalitás- és felfogásbeli különbségéből nem látunk semmit.
Bíró József vendégként játssza Csebutikint - színpadi ereje olykor (például a nagymonológban) túlteng, de akkor is hatásos. A nővérek között ezúttal nem lángol a testvéri szeretet, s a külön utakon mindegyik színésznő másként fogja meg a szerepet: az Irinát játszó Varga Andrea leginkább hangban, az Olgát játszó Némethy Zsuzsa főleg mozgásban, Mása szerepében Vencz Stella pedig mindezek hiányában, illetve ellentétében leli föl a vezérfonalat, igaz, a rendezés leginkább az ő alakításukat tartja erős kordában. Csiki Orsolya Natasája nagyvárosi démon - másodpercig sem hisszük az első felvonás gátlásos fruskáját.
A szatmárnémeti színháznak van közönsége, van ambíciója, van társulata - kritikát érdemel.
Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat, február 5.
