Színház - Buli van - Tábori György: Mein Kampf

  • Csáki Judit
  • 2010. január 28.

Zene

Ha ez a szeretethiányos fiatalember, aki ágyrajárói státusban múlatja napjait Bécsben, egy hajléktalanszállón, többek közt Schlomo Herzl könyvnepper társaságában, egy picivel tehetségesebb festő, másképp alakult volna a huszadik század történelme. De Tábori György Mein Kampf című darabja nem erről szól - ez csak úgy mellékesen jutott eszembe.

Ha ez a szeretethiányos fiatalember, aki ágyrajárói státusban múlatja napjait Bécsben, egy hajléktalanszállón, többek közt Schlomo Herzl könyvnepper társaságában, egy picivel tehetségesebb festő, másképp alakult volna a huszadik század történelme. De Tábori György Mein Kampf című darabja nem erről szól - ez csak úgy mellékesen jutott eszembe.

Arról, hogy Rába Rolandnak, aki a Nemzeti előadását rendezte, ez nem jutott eszébe, és ez komoly erény. Ez a farce ugyanis csak akkor vehető komolyan, ha nem a következmény felől játsszák.

Mert hát milyen vicces már a kezdet is: Schlomo az Istennel szópárbajozgat, kedélyesen és szellemesen. Egy nagy fotel körül kering, az Isten (amúgy Lobkowitz, szintén bentlakó) mögött pedig egy kartonpapíron habos felhők mutatják, hol lakik; amúgy jól elvannak ők ketten, a közös nevező Bécs. Herzl jelentős fölös készletet halmozott fel a Bibliából és a Káma-szútrából - a Mein Kampf még csak most készül. Herzl írja, noha eredetileg az Életem címet adta volna memoárjának, de Lobkowitz-Isten fitymálón húzta el a száját... Legyen hát Mein Kampf - vagyis Harcom.

Ide, a bécsi kuckóba, ahol Herzl amolyan pater familias, állít be a képeit tartalmazó mappával és egy vulkánfíber bőrönddel a kezében a félrefésült hajú bajuszos fiatalember, akinek igen kalandos úton lett Hitler a neve (különböző betűk potyogtak ide-oda), de azok a bizonyos ordas eszmék már ott csíráznak zavaros fejében és gátlásos lelkivilágában. Schlomo ágyat mutat neki, kabátot is ad, amikor kell, és jó szót dögivel - ha kell, ha nem.

Sorjáznak a viccek és a poénok, szóban, játékban és látványban - és viszonylag gyorsan létrejön az a bizonyos erős, mégis finom szövet, amely az előadás maga: revü és vásári komédia együtt. Ebben persze a tér is főszerepet játszik: a stúdiószínház tágasnak mutatkozik, Daróczi Sándor csak néhány változatosan használható darabot pakolt bele. Egy nagy rádiót például: ebben ül Komlósi Zsuzsa, aki kíséri a dalokat; egy emeletes vaságyat, amelyben olykor sokan is elférnek, máskor (szétszedve) tágas tere Herzl szombati, különleges pásztorórájának az erotikától duzzadó Gretchen-gyereklánnyal. És van egy vécé - derékmagasságú zöld paravánnal elkerítve; Schlomo óriási kiült foteljében pokróc, mackó. Vannak rajzok, a szereplőkön olykor maszkok, halálfejes meg disznóorr. Állatok is: giliszta (?), kutya, Mici kotlós.

És zene, tánc. Buli van. Visz a vonat - éneklik az elején a színészek, megyek utánad, Szörényi-Bródy. Betáncol a színre Herzl - Sinkó László végig olyan könnyed, mintha táncolna, ironikus, flegma - és laza, nagyon laza. Csupa vállvonogatás, akár az Istennel szemben látszik alulmaradni, akár a nyegle kislegény, a butácska Hitler fenyegeti halálosan a jövőre nézvést. Csak ez a memoárügylet, ez nem hagyja nyugodni, a kis-nagyember Kampfját bizony meg kéne írnia. Sinkó voltaképpen az előadás karmestere is; folyamatos jelenléte diktálja a tempót a Nemzeti fiatal színészeinek.

Akik jobbnál jobbak. Mátyássy Bence Hitler szerepében halálos komolyan adja a rettenetesen nevetséges, személyiségzavaros és szeretethiányos nagykamaszt - az alakítás legfőbb erénye ugyanaz, mint az előadásé: hogy nem visszafelé, későbbi tudásunkból születik. A szörnyű gondolatok egy szánalmas fiatalember zavaros szüleményei, amelyek arra szolgálnak, hogy valamelyes magabiztosságot kölcsönözzenek neki - de hát ez is nevetséges. A szögletes mozdulatok, az elvágólag létezés csak lassan oldódik Schlomo gondoskodása és szeretete - igen: szeretete - hatására.

Makranczi Zalán derűsen sziporkázza végig az előadást; bulizik, táncol a többiekkel, de közben kicsit kívül áll, mert szemlél. Pontos játéka ugyancsak igazodási pont a többieknek.

Jók a lányok: Mészáros Piroska elementáris; pusztán az arcjátéka, egy ajkbiggyesztése, egy gyerekes fintora is poén, a Gretchen-jelenet pedig a reflektálatlanság diadala. Gerlits Réka Mici kotlósa hatásos és szellemes, kivált a feldaraboláskor.

Földi Ádám és László Attila ugyancsak kiváló a maga nagyjelenetében - a vásári revüben pedig pompás résztvevők.

Vannak törpék - a kicsi kartonpapír kivágott fejnyílása mellé a fiúknak még egy, a lányoknak még két lyuk dukál: a "fütyi" és a mellbimbók mind ujjakból vannak, játékosan mozgolódnak a helyükön.

Dalról dalra megyünk: Schubert nevének említésére még csak épp hogy bevillan a csermely; a zenés ébresztő viszont már teljes egészében elhangzik, jó reggelt, itt a tej, és látszik is, mert az egyes szavak a szereplők különféle testrészeire vannak írva, vagyis ilyenformán tánc lesz a szómutogatásból. És van tiroli boci, meg bécsi vér. És az isten megmossa Schlomo lábát, és Hitler a Bibliával veri agyon a kotlóst. Gazdag a részletekben, vásári. A néhány hígabb jelenetet nyilván a helyére teszi még a rendező.

És akkor jön a Halál asszony: Törőcsik Mari fényeskék blézerben, fehér tornacipőben betáncol a színpadra, Hitlert keresi. Törőcsik energikusan, kópésan éneklő hangján utánozhatatlan gusztussal részletezi, hogyan kell meghalni - nem Hitler hallgatja félve, hanem Schlomo, akinek még dolga van, a Kampf.

A revüszínpad piros függönye száll alá: Törőcsik belebúgja a mikrofonba, hogy "átutazók vagyunk itt a Földön"; aztán elszabadul a buli megint, vadul a tánc, mintha csöppet magasabbra emelkednének a jobb karok. Törőcsik kitáncol, magával inti Hitlert, és még visszaszól Herzlnek: ez egy gyönyörű barátság kezdete. Hát igen.

Nemzeti Színház, január 20.

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.