A kaposvári színház évadnyitó premierje október vége felé esett - Anatolij Vasziljev rendezésének híre már korábban bejárta az országot, amúgy nem elsősorban Vasziljev, sokkal inkább a főszereplő, Törőcsik Mari okán. Aki - mint tudjuk - ezzel az előadással tért vissza a színpadra (vagyis számára az életbe) súlyos betegsége után. Ezért tarthatott - és tarthat - számot az előadás a kaposvári közönség érdeklődésére, sőt némi pesti zarándoklatra is.
Anatolij Vasziljev harmadszor rendez Magyarországon - két előző munkáját mérsékelt nézői és fokozott szakmai kíváncsiság kísérte, de alighanem ez őt éppoly kevéssé zavarja, mint a művészetére fölesküdött hazai hívét, Schwajda Györgyöt, akinek, bárhol jut is színidirektori székhez, rögvest Vasziljev meghívása jut eszébe. Nagyon méltánylandó reflex ez, kivált, ha a színházművészet egyik leginkább öntörvényű kísérletezőjéről van szó, akit hazájában főként értetlenség, míg külföldön főként elismerés övez mint afféle gurukuriózumot.
Mondhatjuk: a zsenik sorsa ez - lásd a prófétáról és hazáról szóló közmondást. Ám Vasziljev esetében kicsit más a helyzet: a színházi laboratóriumi kísérletezés, illetve a sajátos színház- és színészpedagógiai találmányhalmaz nemigen reflektál a közönségre, vagyis nemigen tart rá igényt, nemigen törődik vele. Ráadásul az utóbbi évtizedben a szakma és az érdeklődők nagyjában-egészében annak lehettek tanúi (már amennyiben kitették a lábukat Magyarországról), hogy a Vasziljev-féle, bensőből katapultáló és sajátos kifejezési eszközök és formák által megszülető színház meglelte a maga "közönségbarát" verzióját, elég, ha a nagyon is különböző rendezőkre, Warlikowskira, Castorfra vagy Ostermeierre gondolunk, esetleg a színházi tér egy másik megújítójára, a rendezőként is dolgozó Anna Viebrockra, bár nekem egyre a svájci Christoph Marthaler jut eszembe, és az ő sokfelé látható Platz Mangel című előadása. (Lehet, hogy nem járnánk roszszul mi, színházbarátok, ha Schwajda György színházi kíváncsisága - itthon és külföldön - lépést tartana az idővel.)
A beszéd - tán ez piszkálta leginkább a közönséget az amúgy meglehetősen hosszúra szabott kaposvári Vasziljev-rendezés jellegzetes elemei közül. Nos: ez az akciónak szánt dikció, a zenei effektre hajazó intonálás nem mutatkozott különösebben funkcionálisnak, de még hatásosnak sem az előadásban: Marguerite Duras Naphosszat a fákon című művének (mely eredeti formájában prózának íródott, és 1954-ben jelent meg) színpadi változata akkor sem hagyományos (vagyis realista) színmű, ha normálisan beszélnek benne. Nota bene: a Vasziljev importálta beszédtréner hatása a valahányadik előadásra Törőcsik Mariról már egészen lekopott, szerencsére, és jó úton halad Kocsis Pál és Gubás Gabi játékában is. Egyelőre ugyan még alaposan meg van nyomva minden mondatban minden szó, és minden szóban az első szótag (ha angolul beszélnénk, már itt a nettó érthetetlenség fenyegetne, de szerencsére a magyar nyelv amúgy is a szó elejére hangsúlyoz), és ez igen sokszor elvonja a figyelmünket a beszéd tartalmáról, ami jót tesz a színházi stilizálás eszméjének, de igen rosszat a valahogyan mégiscsak összeálló történetnek.
Anya és fia, két külön világ, földrajzilag is; az anya egy távoli országban élte életét és gazdagodott meg, míg a fiú Párizsban él, és legújabb barátnőjével néz borúsan a jövőbe, amikor betoppan az anya, és előttünk summázza életét (amúgy lehet, hogy csak levelekben, és az öszszes találkozás a képzeletben zajlik). Törőcsik Mari mindenesetre egy jó húszperces monológgal kezd, amelyből kiderül az alaphelyzet is és az anya karaktere is (ez utóbbiban sok és mély belső derű és egészséges [ön]irónia, valamint egészséges önzés is lakik) - és ezzel úgy megragadja a közönséget, hogy a bűvölet kitart a végéig. Játékos színészi szelleme, virtuóz eszköztára és hihetetlenül intenzív jelenléte egyrészt jótékonyan takarja a rendezői manírokat, másrészt leküzdi még a többiekre rótt mesterkélt stílt is.
Antal Csaba díszlete - az áttetsző lapokból épített labirintus - igazán jó és tetszetős, de ha üres tér lenne, épp így megfelelne, csak jobban látnánk a háttérben a zongorát. Ha a leképezett lélek útvesztőjét képzelném a díszletbe, nyilván nagyon nem lennék trendi - a puszta és sejtelmes szépség ez, maradjunk ennyiben, bármit jelentsen is.
Sokat és sokszor van jelen a fiút játszó Kocsis Pál és a barátnőjének szerepében Gubás Gabi (neki jut egy jelenet, a saját életét meséli el a rá amúgy nem nagyon kíváncsi Anyának: nos, itt lehetett érezni némi jogosultságát a zenei beszédnek). Kettőjük kapcsolata is megérne némi reflektorfényt, de erre nemigen jut tér ebben az előadásban. Sokat mosolyognak - Vasziljev nyilván egyértelműen ezt követelte tőlük: bejönni és mosolyogni -, némán is próbálnak eljátszani bizonyos helyzeteket, sikerül is, hátha valaki észreveszi. Ahogy a táncos kar szerepébe nyomott kaposvári színészekre is juthat néhány vizslató tekintet attól, aki nem és nem fárad a monotónia eszközével erőteljesen operáló előadástól.
Már majdnem vége, amikor világossá lesz: itt a nagy színésznő birkózott a nagy rendezővel, művészi csatát láttunk. Törőcsik Mari mindent visz.
Kaposvári Csiky Gergely Színház, november 17.
