Csáki Judit

„Annyi más elmaradt dolgom van nekem. Például rámolni kéne otthon, átfésülni az összes szekrényemet - elborítanak a tárgyak.” 2009-ben készített életműinterjúnkkal búcsúzunk tőle.

Wachau csodálatos vidék, maga a megtestesült idill Alsó-Ausztriában, a Duna mentén; ide kirándul Bécs nyolcadik kerületéből egy vegyes társaság. A kis Ida (Tóth Anita) egy színes strandlabdát dobál lelkesen, és véletlenül eltalálja vele az éppen ugyancsak lelkesen szónokoló fasiszta Erich fejét. A fiú mosolyogva fordul a kislány felé, egy intéssel elkéri a labdát, mint aki játszani akar, majd villámgyors, szinte láthatatlan mozdulattal kiszúrja - inkább leszúrja -, és ezzel máris minden el lett mondva. Mosoly és szúrás.

A vígszínházi Othellónak vannak igen látványos, nyomulós, hiperaktív tulajdonságai, amelyek megnehezítik, hogy az ember a részletekre, árnyalatokra figyeljen. Nota bene, a nagyszínházi produkciók általában is hajlamosítanak a felületes befogadásra: azt látjuk, ami erősen mutatja magát. Az Othellóban például azt, hogy forog az emeletes színpad, marciális a közeg, és nem fekete az Othello. Viszont más.

Első verseskötete tíz évvel ezelőtt jelent meg - a napokban kerül a boltokba a harmadik, M1/M7 a címe. Van némi színházi előélete is: nemrég mutatták be Oidipusz gyermekei című művét, amely tekintélyes elődök közreműködésével készült, de mégis az övé. Szálinger Balázs erdélyi költő - Keszthelyen született, Budapesten él.

Nem tudom, érdemes-e sokat gondolkodni azon, hogy a Stúdió "K" Vakkacsa tojások című előadásában miért egy Samsa nevű alak a főszereplő - na jó, nem a főszereplő, de felbukkan minden kanyarban -, vagy elég csak annyi, hogy Zalán Tibor pihent agyának most ő a kulcsfigurája, és pont.

A színésznőnek van három szerepe a Vígszínházban. Most mutatták be az Utolsó jelentés Annáról című filmet, amiben főszerepet játszik. Rendezőként már többet dolgozik - ebben az évadban két nagyszínházi bemutatót jegyez. De leginkább igazgató - a színházi üzemben van nagyon otthon. Premierek kereszteződésében beszélgettünk.

A végén arra gondoltam: oda kellett volna tartani a másik arcunkat is. A történet, mármint a Rechnitz története egyáltalán nem ismert, noha az utóbbi napokban épp Elfriede Jelineknek köszönhetően sokfelé olvashatni erről az újabb szégyenfoltról az emberiség pofáján.

Volt egyszer egy Bertolt Brecht-darab, Állítsátok meg Arturo Uit! volt a címe, és látni sem kellett ahhoz, hogy mindent tudjunk róla. Most van egy új cím és egy új szöveg: az Arturo Ui feltartóztatható felemelkedése cím és az Ungár Júlia által készített fordítás arra készteti a nézőt, hogy fülét hegyezve figyeljen a szövegre, és feledje a plakát- és emblémaközeli felszólítást.

A Párhuzamos óra 2009. október 1-jén játszódik - pont aznap, amikor láttam. Illetve mégsem: 2009 évvel később, mert aznap, amikor láttam, volt/lesz még egy világháború, a harmadik, ami elpusztít mindent, még az Istent is, és új isten lesz, meg új időszámítás, kezdődik minden elölről, és így érünk/érnek el 2009-hez megint.

"Van színházad, élj vele" - feszülnek a molinók Tatabánya-szerte a főutakon, és tényleg: a felújított Népház (amely a homlokzatán őrzi azért ezt a titulust is) igen impozánsan és hívogatón trónol a bekötőút melletti dombon. Világosszürke összhatása barátságos, parkolója méretes; a csaknem százéves épület fölső szintjei ránézésre eljátszanak a régi motívumokkal, a színes üvegtáblákkal, lent pedig kellemes semlegesség és funkcionalitás uralkodik.

Sosem mondták rá: "a kis Latinovits" - noha mindenki tudta, hogy Latinovits Zoltán féltestvére, mégsem nyomasztotta ezzel sem a színház, sem a film.

Csehov-évad elé nézek - már ha rendesen járok majd vidékre az egész szezonban... Ezért aztán én az enyhe télre gondoltam, amikor a Himnusz eléneklésével áldást kértünk a fentvalótól az évadra (vagy mire is?) az első premier estéjén a kecskeméti Katona József Színházban.