A Találkozás ősbemutatóján ez Vidovszky László zenéjével sikerült - így teremtődött meg a rétegek együttmozgása, és köztük az a viszony, ami mindennél többet mondott el. Nem volt hiánytalan és hibátlan az az előadás, de teremtett valamit, amire máig emlékszünk. Valami - ezzel eléggé pontosan leírható Nádas színházi eszménye, ha ugyan ennek lehet nevezni, amire színház címén gondol.
És sikerült máskor is - most például a Szikora János rendezte Takarítás jut eszembe, amelyben szépen összedolgozódott az akció és a dikció, és létrehozták magukból azt, ami összhangot teremtett köztük: a test színházát. Nádas Péter maga is erről beszélt az előadás próbafolyamatához fűzött naplójegyzeteiben - meg a gyötrelemről, ami ezt a megszületést, úgy látszik, szükségszerűen kíséri.
Gergye Krisztián táncos-koreográfus most nekiállt, hogy a Trilógiából két darabot színpadra állítson - elvben, ugyebár, remekül választotta ki magát: a test és a testbeszéd neki anyanyelve. A Találkozást a Bárka Színházban, a Temetést a MU Színházban rendezte meg, nagyjából ugyanazoknak a művészeknek a közreműködésével.
A Találkozásban Gergye "megtöbbszörözte" a szereplőket - ezzel ugyan bizonyos értelemben könnyebbé tette, hogy ne egy konkrét történet, még kevésbé sztori jöjjön létre a színpadon, egy másik nézőpontból viszont megnehezítette a saját (és színészei) dolgát: Miklós Melánia dramaturggal látszólag mintegy "tematikussá" tette kinek-kinek a szövegét. Logikát persze nem szabad keresni az egyes szereplők szövegeiben - de abban sem, hogy nincs benne logika. A néző viszont reflexből hajlik arra, hogy szövegrétegeket próbáljon a szereplőkhöz rendelni - az egyik a konkrét cselekvés, a másik a múlt, a harmadik a személyiség belsejének terepén mozog? -, és ez a próbálkozás aktívan tartja, ugyanakkor összezavarja a befogadói folyamatot. Ott vagyunk, velük megyünk, bolyongunk.
Nem Vidovszky zenéjét játssza a három zenész; Philipp György saját szerzeményét adja elő két társával (Szakács Ildikó, Bartek Zsolt). A hat színész tempót tart velük - és egymással is, a szöveggel is, a mozgással is. Csöppet sem meglepő módon a mozgás - a "jövés-menés", állás-ülés-fekvés, ajtónyitás, hátrafordulás - szinte zenei módon válik kompozíciós elemmé; érzékeinkre hagyatkozunk, amikor azt látjuk, hogy helyet cserélt egymással a három Fiatalember.
Nádas drámája nem annyira enigmatikusan, mint inkább "alaphangon" tárja föl a születés, a halál, a bűn és bűnhődés, a szeretet és az áldozat nagyon is enigmatikus tartalmait. Gergyét ezekből a tartalmakból azok érdekelték, amelyek viszonnyá alakíthatók: nyitottság és bezárulás közt csapódnak a színészei.
Nem egyenletes színvonalon és nem egyforma képességekkel teszik ezt. A három színésznő - Spolarics Andrea, Varjú Olga és Varga Anikó - jelenléte erősebb, a férfiak közül csak Dévai Balázs látszik követni partnerét. A nagy fehér dobozba - lejt az alja; a díszletet is a rendező találta ki, ez elég természetes - három ajtón lehet beközlekedni; van három pohár, bennük vörösbor, van egy ágy, szék, kis kályha, a tárgyak is mozdulni látszanak olykor, segítenek abban, hogy megszólaljanak a testek, létrejöjjön egy találkozás, amire mindig vár az ember, játszók és nézők között.
A Temetésben pedig elsősorban is a testek beszélnek: Gergye Krisztián és Virág Melinda "eltáncolja" a "történetet" - így aztán nekik nincs szükségük idézőjelre. A díszlet ugyanaz - de legalábbis ugyanolyan -, a testek majdnem pucérok, tehát minden rezdülés, minden gesztus átjön, sőt átüt a rivaldán: intenzív drámát látunk megélni a két táncos közt. Ez a dráma nehezen verbalizálható - és nemigen segít az előző darab hat színészének "alámondása" sem. A hat színész ott ül a játéktér előtt - mint a Találkozás alatt a zenészek -, és gördítik előre a szöveget; illetve hát mindig a mozgás után gördítik. Szép - és a színházi alkotás mechanizmusát tekintve igazán alázatos -, ahogy alámennek a táncosoknak, és szinte effektként működve megemelik őket, de ottlétük, sőt: jelenlétük dramaturgiája mégiscsak valamilyen kényszer szülötte, tán a két darab látható összekötésének kényszeréé.
A színpadon már látjuk a felnyíló "koporsófedeleket" - előttünk a vég. De - és Nádas darabja erről is szól - odáig is el kell jutni, küzdelmen, szenvedésen, szüntelen önelemzésen át. Színész és Színésznő itt az emberihez képest egy másfajta teremtésben is érdekelt: a színháznak is meg kell születnie.
Gergye Krisztiánnak komoly és komor, Nádas Péteréhez mérhető gondolatai vannak mindkét műről. A Találkozásnál sikerült létrehoznia azt a közös aurát, amelyben mi, nézők az előadás vége után is vittük magunkkal ("testünkkel kísértük") a megrendítő feszültséget, a Temetés esetében nézői lettünk egy nagyszerű táncospárnak, és megértettük, amit elmeséltek nekünk. Szerintem ez nem kevés.
Bárka Színház, október 10.; MU Színház, október 18.
