Színház - Tárház - Füst Milán: Boldogtalanok

  • Csáki Judit
  • 2010.01.21 00:00

Zene

Különb-különb indokai lehetnek annak, ha egy színház éppen Füst Milán Boldogtalanokját mutatja be; de optimális esetben van köztük legalább egy, ami túlmutat azon, hogy egyik vagy másik szerepet egyik vagy másik színésznek "el kell játszania". Nem mintha az ilyesmi nem számítana, sőt; akad darab bőven, amelynél elég is. A Boldogtalanok nem ilyen, minden előadásában megfejtésre szorul maga a dráma.

Különb-különb indokai lehetnek annak, ha egy színház éppen Füst Milán Boldogtalanokját mutatja be; de optimális esetben van köztük legalább egy, ami túlmutat azon, hogy egyik vagy másik szerepet egyik vagy másik színésznek "el kell játszania". Nem mintha az ilyesmi nem számítana, sőt; akad darab bőven, amelynél elég is. A Boldogtalanok nem ilyen, minden előadásában megfejtésre szorul maga a dráma.

Ez a megfejtés Szász János rendezésében a Radnóti Színházban úgy kezdődik, hogy egyből a mába katapultál a darab. Antal Csaba lepukkant lakótere a több szinten is pőrén mutatkozó szaniterekkel és a földre dobott matraccal együtt még bizonyos időtlenséget áraszt, de "fapados" berendezése, a kistévé, az erre-arra heverő sörösdobozok már a mába rántják, és ezt egyértelműsítik a jelmezek is, valamint egyik-másik szereplő folyamatos rágógumizása. A teret kék falak határolják, mintha papírból lennének: egy-egy erősebb ökölcsapás jókora lyukat üt rajtuk. Ezeknek a lyukaknak van aztán némi dramaturgiai szerepük is: előbb láttatják a színre tartó szereplőt, mint ahogy színre lép. A végére olyan lesz a fal, mint egy jóféle ementáli sajt: csupa lyuk.

A háttérben még Húber nyomdász munkahelye is fölsejlik - nota bene: a lakótér olykor át tud alakulni nyomdai helyiséggé -, de ez nem nagyon fontos; amiként a történet is kevésbé fontos ma, amikor mind szerelmi háromszögekkel, mind szerelmi gyilkosságokkal teli a padlás, még mínuszos hírt sem ér az ilyesmi, pláne, ha magát öli meg valaki.

A boldogtalanságnak - és végtére erről szól Füst Milán darabja - azonban változatos és virulens új formái keletkeztek ebben a múlt században, s ezek mind bele is férnek a szikár történetbe, és még inkább a figurákba. A figurák, a mind másképp boldogtalan ember: látnivalóan ez érdekelte Szász Jánost.

Húber nyomdásznak Csányi Sándor játékában például parányi örömöt sem okoz egy-egy újabb hódítás - alighanem olyasmi ez neki, mint a napi fölkelés: nemigen viszonyul hozzá az ember. Csányi szűkre szabott intonációjával (és olykor túl szűkre vett artikulációjával) még elvolnék valahogy; az egyhangúan kopogó mondatok közül így legalább kiharsan az az egy, ami az élettársához fűződő, roppantul bonyolult, roppantul kegyetlen és önző viszonyában mégiscsak alapvető: őt aztán nem adja senkinek, nem azért, mert annyira szereti, hanem mert Róza - ő maga. Húber Vilmossal ebben a fölfogásban az a legnagyobb baj, hogy ez, vagyis a viszony egyébként nemigen látszik; és nemcsak Rózával, hanem az anyjával, a nővérével, a fiatal szeretőjével sem mutat semmiféle kapcsolatot.

Hát jó: magába zárt boldogtalanságok tárháza is lehet Füst Milán darabja (hasonlót láttunk néhány éve Bodó Viktor rendezésében, csak ott evidensen be volt áldozva a darab ezért). A megannyi boldogtalanságnak - mindenkiének - nincsen most pókhálója, hogy abban vergődjön az egész kompánia, anyástul, doktorostul, hentesestül. Ebben az előadásban még az sem fűzi össze a szereplőket, hogy ki-ki oka a másik boldogtalanságának.

Nemesváraljai Gyarmaky Róza középen állva növeszti nagyra az ő saját boldogtalanságát. Petrik Andrea erős játéka nem hagy kétséget afelől, hogy ez a boldogtalanság pusztító, és nem csak önpusztító, mert ez a Róza a kezébe veszi a mások sorsát, ha már a sajátját nem tudja, és a Húberét még kevésbé. Petrik Andrea játéka eléggé szűkszavú, ami a Húberhez fűződő viszonyát illeti, miközben nagyon is bőbeszédű a saját állapotával kapcsolatban - míg a másik szeretőt, a Wéber Kata játszotta Vilmát szinte csak ez, a Húberhez való tapadás tartja össze (más kérdés, hogy Csányi Húberje erre sem felel).

A háromszög tehát annyira billeg, hogy szinte alig is jön létre. Erősek viszont a kívülről hozzájuk kapcsolódó szereplők - ugyan nem épp a kapcsolódásban: Húber nővére és anyja az előadás két legjobb alakítása.

Kováts Adél Rózsija már az első színrelépéskor oly forszírozottan viseli a párducmintás macskanadrágot és a fekete parókát, hogy látszik: nincs egyetlen közepesen kellemes pillanata a bőrében. Rebbenékeny gesztusai, ide-oda kapkodott pillantásai szinte szórják szanaszét a boldogtalanságot. Magány és kétségbeesés, ezek a pillérei.

És mintegy az ő párja - miközben mindenben kiáltó ellentéte - özvegy Húber Evermódné, akiben vaskos, masszív és zsigeri gonoszságot termett a szerencsétlenség; a lányán zsarnokoskodó anya fia életét és környezetét sem kíméli, és persze önmagát sem, hadd vesszen minden. Csomós Mari - akinek Gyarmaky Rózája máig feledhetetlen - csupa széttárt kézből, vállvonogatásból, csodálkozásból és szánakozásból építi föl ezt a súlyosan hazug és menthetetlenül boldogtalan asszonyt. Minden megjelenése egy-egy tornádó - nem is bír ellenállni neki senki. ' hal meg legelőbb.

És akkor van a boldogtalanok közönsége, csupa járulékos boldogtalan: Sirma hentes Schneider Zoltán alakításában vehemensen közönséges, egyszersmind közönségesen tehetetlen fickó - nő kéne neki, egyik vagy a másik. Gazsó György Beck doktora lekezelő modorával és feltűnő érzéketlenségével legalább a társadalmi fensőbbségét villogtatná, ha már éppúgy boldogtalan, mint a többi. Martin Márta tömbszerű parasztasszonya mélyen ismeri az életet és a boldogtalanság összes válfaját - őt aztán nem lehet megrendíteni.

Valahogy minket sem sikerült. Láttunk sok boldogtalan embert - ismerős ismeretlenek.

Radnóti Színház, december 22.

Neked ajánljuk