Csáki Judit

Úgy elröppent ez az öt év, mintha csak aludtunk volna egyet. És újra a Gothár Péter rendezte Amphitryonra ébredünk - csak most nem Kaposváron, hanem a Nemzetiben. Nincs új koncepció, csak más színészek és más kontextus. Az is elég.

Amikor Moliére "egytulajdonságú" darabjairól beszélünk (A fösvény, Képzelt beteg, Az úrhatnám polgár, de a zseniális Tartuffe is, és még sok más tartozik ide), a Dandin Györgyöt, a rangkórság komédiáját rendre kifelejtjük a sorból, pedig némi rendezői szabadossággal ez is tud "gumiból" lenni.

II. Edwardnak volt olyan pechje, hogy a Plantagenet uralkodói házba született bele, ezért uralkodnia kellett, holott sem kedve, sem tehetsége nem volt hozzá. Életének középpontjában a szerelem állt: Gavestonba, egy alacsony származású fiatalemberbe szeretett bele, aki viszonozta érzelmeit, és a szenvedély, annak rendje és módja szerint, mindkettejük halálát okozza, és a tetejébe még polgárháborút is. (Mindazonáltal teljesítette uralkodói kötelességét: a valóságban négy, a drámában egy gyermeket nemzett Anna királynénak.)

Nem tagadom, volt némi - aggodalommal vegyes - gyanakvás bennem Székely Csaba drámáit olvasván: túlságosan is erőteljesnek látszott az a fegyverzet, amelyben elénk pattant, és jöttek a díjak is rögvest.

Martin McDonagh darabjai hálás színpadi alapanyagok; a távoli ír falu életképei otthonosan ismerősek és vigasztalóan távoliak. Ráadásul nem szorulnak különösebb rendezői értelmezésre, hiszen beszélnek magukért. Nem a héroszok, hanem az emberek.

Az abszurdnak megvan az a sajátossága - veszélynek is mondhatnám -, hogy bizonyos körülmények összejátszása folytán realizmussá szelídül avagy fokozódik. A Tangó pedig már évtizedekkel ezelőtt is képes volt frenetikus komédia, nagyszerű színészparádé lenni - igaz, Paál István rendezésében lélegzetelállító fenyegetés is. Vagyis ismerni véljük minden árnyalatát - nem megfejtésre szorul hát, hanem fölismerésre. Már azoknak persze, akik nem újszülöttek a terepen, és van mit fölismerniük.

Történetesen egyetlen részt sem láttam A gyanú árnyékában című magyar dokureality sorozatból, de kétlem, hogy ez komolyan megnehezítette volna a Dömötör Tamás rendezte Sirály befogadását. A dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház produkciója a rendező szerint valahonnan a sorozat tájékáról dobbantott ugyan, de biztos nincs több köze hozzá, mint Dömötör egyik korábbi rendezésének, a Czukor-show-nak ahhoz a másik sorozathoz, a Mónikához...

Magunkkal visszük a kabátot a nézőtérre, mert a színpadon van a "ruhatár" (Menczel Róbert széles díszlete a fogasok mögött többszintes emelvény). A színészek a ruhatárosok - és rögvest szépen egybe is mosódik két előadás: az Alföldi Róbert rendezte Sirály és a Trepljov rendezte produkció.

Ez itt ifjúsági színházi előadás, ifjaknak és véneknek. Baromi fontos, bocsátom előre - és igen jó is; jósága az erejében rejlik. Egy folyamatot látunk - mintha-laboratórium.

Műsort vezet a Klubrádióban, mindig a kultúráról beszél és beszéltet; könyvről, színházról, filmről, kiállításról. Makacsul nyomja, mintha hallgatóinak az lenne a legnagyobb gondja, merre menjenek, mit nézzenek meg a hét végén. Esténként játszik, hisz színész.

A kormány egyebek mellett a Nemzeti Színház végét is a karácsonyfa alá teszi az ő népének. Amikor az alábbi interjú készült, már megvolt az a bizonyos "szakmai" bizottsági meghallgatás, amelynek végeredményére a kinevező hivatkozni fog, de a döntést még nem hozták nyilvánosságra. Azt csak az új igazgató, Vidnyánszky tette meg, számos nyilatkozatának - nem a szövegével, hanem a - jelentésével. Alföldi mindvégig azt mondta, bízik abban, hogy az általa vezetett színház eredményeit megbecsülik a politikusok - vagyis a szakmai alapú döntésben. Azt kérdeztem legelőször, hogy bizalom ide vagy oda, kommunikáció meg amoda, azért vajon tudja-e, amit tud.

Vadonatúj zenés darab - mi több: "zenés pesti cécó" - a Vígszínház színpadán, egyenesen bő száz évvel ezelőttről, legalábbis ami a figurákat és a mesét illeti. Bár ez utóbbi fordulatai oly időtlennek mutatkoznak az időben, mint a békebelinek tudott helyek közül a kávéház, a kávéházi szórakozások közül a kártya, azért mégiscsak a boldog békeidő lengi be a sztorit és az atmoszférát. A békeidő boldogsága akkor hág önnön csúcsára, amikor a darab végén 1914-et emlegetik.