Csáki Judit

A darabról és szerzőjéről mindenki hallott - Herczeg Ferenc Bizáncára illik jelentőségteljesen rábólintani (bár a Kék rókára és benne arra a bizonyos Cecilre jobban csillannak a tekintetek). Ahogyan azt is illik - legalább bizonyos körökben - tudni, hogy a világháború után méltatlanul indexre került szerző ebben az opusban mintegy megjósolta a Monarchia szétesését, 1904-ben.

Megérdemli a fokozott figyelmet, ahogy a szemünk előtt keresgéli, majd megtalálja saját színházi útját az a formáció, amely a szó szerinti - verbatim - dokuszínházban utazik. Vagyis a rögvalóságot tárja elénk, annak is evidensen a legérzékenyebb területeit; ekként nyugodtan mondhatjuk, hogy a "remény színháza" ez, amely azzal a végeredménnyel kecsegtet, hogy hibáinkkal szembenézve javítunk rajtuk, tanulunk belőlük.

Most lett hatvan, bár ő ezt voltaképp nem is tartja fontosnak. A dolgát, a színészetet helyezi mindenek elé, nem mintha nem tudná, hol és miben él éppen. A színházat védi, amikor önmagát védi.

A nép nem hisz semmiben, mert demoralizálta őt a gazdasági válság. Görögország államcsődben, és különben is, "le a sárga csekkekkel". Nekem tényleg semmi bajom azzal, ha aktualizálnak egy réges-régi opust, belelopják a hic et nuncot, az agyakat lágyító olcsó bulvárt meg az Index vezető híreit. Csak jól kell csinálni.

Egy regény átemelése színpadra nem elsősorban azért kockázatos, mert szükségképpen kimaradnak fontosnak tartott elemek, részletek, fordulatok; nem is azért, mert mások meg átíródnak - hanem leginkább azért, mert az epikában mintegy természetesen és súlyosan múló időt és a múlás ugyancsak természetes hatásait nehéz a színpadra tenni. Márpedig Závada Pál regényében Ondris szomorú és állhatatos szerelmét a múló idő (és a benne, általa történtek) teszik tragédiává.

Móricz Zsigmond regénye igazi mai anamnézis - nincs abban semmi meglepő, hogy az új startot vevő miskolci színház bemutató-dömpingjének centrumába helyezte Keszég László rendezését.

Na most, végignevetni három órát, az azért valami, kivált, ha nem nevetős a kedélyünk mostanság, és a színházba belekövesedett, úgynevezett bohózati poénokon már a szánkat sem szoktuk elhúzni, legföljebb lefelé.

Nem az az érdekes, mi minden nincsen a háborúban, hanem hogy mi minden van benne: minden. Az élet, az egész, és persze a halál is. Erre már Brecht is gondolhatott, amikor megírta Kurázsi mama és gyermekei című darabját - de Zsótér Sándor rendező is gondolkodik ezen jó ideje: harmadszorra rendezi meg.

Ez a negyvenkettedik hét, amelyre Pintér Béla és Társulata legújabb bemutatójának a nagy időből kimetszett darabja kifut, a szülés ideje; és mire az előadásnak vége, meg is születik két gyerek. De nem ez a lényeg. Az eltelt idő és a végpont ebben az esetben az a dramaturgiai keret, amelybe az események belesűrűsödnek.