Ja, a textus is más: Gáspár Ildikó átírta Forgách András szövegét; dúsult egy-két-három poénnal, nyelvi pikantériával, vándoridézetekkel, és föl is lazult kissé. A tér most szintén Gotháré: a stúdió közepén megemelt játékteret három oldalról üljük körül, a negyedik egy ajtó, Amphitryon házába vezet. És vannak megerősített effektek: látjuk, ahogy készülnek, hiszen ott előttünk húzogatja a tépőzárat az egyik (mellék)szereplő, amikor dörög az ég. Színházban vagyunk, és Tihanyi Ildikó "egyszer használatos" papírkosztümjei ugyancsak plasztikusan árulkodnak ugyanerről. A barnásra színezett kosztümök közt csak az isteneké és Alkménéé hófehér, utóbbié nem sokáig: hamarosan vörösbe vált, majd játszik vörössel és fehérrel.
Most is föltűnik Kleist drámájának szinte geometriai szerkesztettsége: tükörjelenetek felelnek egymásnak. Jupiter és Merkur Amphitryon és Sosias alakját és szerepét ölti magára - és noha a lehetséges tévesztések és reakciók tagadhatatlanul viccesek, a motivációk a legkevésbé sem azok. Mert igaz ugyan, hogy Sosias szerepében Znamenák István fergeteges bohócjelenettel indít (amelyben elpróbálja, mit is fog összehazudni a hamarosan hazatérő Amphitryon harci sikereiről, melyekből pillanatot sem látott), aztán még azon is sokat lehet röhögni, amikor Merkur szerepében Udvaros Dorottya határozottan elorozza Sosias énjét, vagyis némi veréssel megsegítve komplett hülyét csinál belőle - de amikor Jupiter és Alkméné élvezetittasan kiszédül Amphitryon házának kapuján, akkor már kissé beborul az ég.
Mert mi is történt? Jupiter megkívánta Alkménét, és élve isteni jogával és képességével Amphitryonként végighancúrozott vele egy hosszú éjszakát. De nem azért isten ő, hogy a teljesítményt is átengedje egy földi lénynek; vagyis addig csűri-csavarja a szót Alkménével, míg Tenki Réka mint hűséges feleség ugyancsak elbizonytalanodik, hűséges feleség-e még. A férj és a szerető dichotómiája ekkor még legföljebb Jupiter mérhetetlen hiúságáról árulkodik: szeretné, ha Alkméné sejtené, hogy isten akrobatikázott az ágyában.
Alföldi Róbert nemcsak hiú, öntelt és erőszakos, hanem kíméletlen Jupiter: élvezi a rombolást maga körül, és abba sem hagyja a legvégéig, vagyis amíg van mit rombolni. A személyiségcserék szép lassan a személyiségek erőszakos, kíméletlen lenyúlásába fordulnak át, és mire Amphitryon is megérkezik, már majdnem nincsenek. Nagy Zsolt Amphitryonja kivált a féltékenységben erős: jut külön árnyalata arra, hogy megcsalta a felesége, aztán arra is, hogy a nő ártatlan a megcsalásban.
Gothár rendezésében tiszták a váltások, vagyis szép lépcsőzetesen terebélyesedik a téboly. Szerepe van ebben Sosias feleségének, Charisnak, aki Nagy Mari sürgölődő szolgafiguráinak egyik gyöngyszeme: ügyeskedne, hogy a számára jobb és főleg sikeresebb Sosiast tudja magáénak, aztán mégsem sikerül. Ahogy Alkménének sem sikerül helyreállítania a rendet: hiába tudja már, hogy rút becsapás áldozata lett, és hiába tudja ugyanezt Amphitryon, Jupiter nem elégszik meg azzal, hogy súlyos csapást mért a nagy szerelemre. Csavar rajta még egyet: ő játssza el az összebékülést is, még egyszer becsapva Alkménét, és a végsőkig fokozva Amphitryon kétségbeesését.
Mert előbb a szerelmesnek kell elhinnie, hogy szerelmese nem az, hanem a másik, aztán a szolgáknak, aztán a hadvezéreknek, és aztán a népnek, nekünk. Mert a cél mi vagyunk: ne higgyünk se a szemünknek, se a józan eszünknek. És amikor mind esküdni mernénk, hogy Amphitryon nem Amphitryon, hanem Jupiter, akkor áll készen a nagy mű. Illetve mégsem, Alföldi Jupitere mintha csak a körmét piszkálná a kezébe pottyant villámmal, és mintegy hátra sem nézve jegyzi meg, hogy az egész csak isteni móka volt: persze hogy te vagy Amphitryon, fiam...
De hát már nem. Ahogy Tenki Réka Alkménéje a szemünk előtt olvad semmivé, veszti el körvonalait, az csodálatos, megrázó; Nagy Zsolt Amphitryonja azonban megtorpan a megsemmisülés kapujában: csak egy szerencsétlen pasas áll előttünk.
És mintegy visszafelé, az összes móka-kacagás megkeseredik: amikor Znamenák István a válla fölött szól vissza a zavarodott feleségnek, hogy "én a közismert vén szamár vagyok, Sosias", akkor ez az alakítás is megkapja a maga lemondó, tragikus árnyalatát, hiszen nemcsak a nagy hadvezérek, hanem a semmi kis szolgák sem lehetnek már önmaguk.
Jó formában van Gothár Péter, és jók a színészek is (tán csak Udvaros Dorottyának nyílik túl kevés tér és adatik fölösen sok mesterséges körítés a jelenéseire); csöppet marad az előadás önmaga lehetséges csúcspontja alatt. De azért nem véthetjük el a végső kérdést: ki az, akit annak hiszünk, ami nem? Mielőtt magabiztosan nagyot kiáltunk, nem árt kételkedni kicsit.
Nemzeti Színház, február 23.
