Demonstrálunk

A harmadik hullám

  • Csáki Judit
  • 2013.02.10 14:01

Színház

Ez itt ifjúsági színházi előadás, ifjaknak és véneknek. Baromi fontos, bocsátom előre - és igen jó is; jósága az erejében rejlik. Egy folyamatot látunk - mintha-laboratórium.

A Bárka Színházban egy amerikai kísérlet - mondjuk inkább pedagógiai demonstrációnak - magyarított változatát látjuk; ott egy Ron Jones nevű tanár a hatvanas évek közepén mutatta meg diákjainak, hogyan is hódíthatott teret annak idején a fasizmus. A demonstrációból - amelyet A harmadik hullámnak nevezett - született később A hullám című tévéfilm, ebből pedig most Tasnádi István írta Vidovszky György rendező kezére és a fiatal szereplőkre a történetet.

Projekthetek azóta már nálunk is vannak (nem minden iskolában, igaz), és témájuk is lehetne az autokrácia, a demokrácia és az anarchia szemléletes, csoportfoglalkozásokra épülő megtanítása. A demokrácia, de még az anarchia is passzé; túlságosan testközeli lévén nem izgatja a gyerekek fantáziáját. A diktatúrát pedig mint teljes képtelenséget utasítják el a tanulók; kizárt, hogy még egyszer akár fasiszta, akár kommunista formáját felöltse, mondják - és nem így gondolnánk-e magunk is sokan, a történelmi tapasztalatra gondolva. És a tanár - verbális vita vagy kiselőadás helyett - a közösségteremtés és a csoportdinamika változatos, de egy irányba húzó módszereit kezdi alkalmazni. Sikerrel.

A Vidovszky-féle színházcsinálás egyik alapeleme a fiatalok - színészek, leendő színészek és ügyes civilek - lelkes és fegyelmezett együttműködése a felnőtt színészekkel; nem színházi nevelés, nem is drámajáték ez, hanem a közönség szellemi, ha tetszik, befogadói együttműködésére erősen építő színház. Szüntelen - noha néma - dialogikus viszony van köztünk; így volt már az East Balkán esetében is, ahol ki-ki eltöprenghetett a (létező vagy elképzelt) kamasz gyerekéhez fűződő viszonyán. E töprengés - sem akkor, sem most, A harmadik hullám nézőjeként - nem kellemes, és erősen túlnyúlik az előadás reális idején. Tasnádi István finom, a hatásmechanizmusokat és befogadói reflexeket a velejéig ismerő színpadi szerző, ráadásul sosem nyomakodik a téma és a színház elé; most is az észrevétlen, lopakodó manipuláció érzékeny dramaturgiai megkonstruálója.

Mert hát miről is van szó? A közhelyességig "elveszett", bizonytalan kamaszok támaszt, mintát és igazodási pontot vélnek találni a moderátor és vezető szerepét magára vevő tanárban, aki - és ez Dévai Balázs játékának öszszetettségét dicséri - maga is "belejön" a szerepbe, és segít életté varázsolni a pedagógiát.

Az összetartozás, csapatszellem kialakításának állomásai, külső jegyei egyenként ártatlannak és ártalmatlannak tűnnek: fegyelmezettség, figyelem, tekintélytisztelet, a csapatjelleg kifejezését szolgáló látható jegyek, gesztusok - az uniformizálás, a csordaszellem és az agresszivitás pedig mintegy automatikusan következik belőlük. Előbb az engedelmesség alapkövetelménnyé emelése, aztán a kételkedők-vonakodók kirekesztése, aztán a kintiek megfigyelése, aztán a közösen elkövetett "túlkapások", aztán a mennyiségi növekedés, melynek motívumai közt már a kívül maradás következményeitől való félelem a legerősebb, és így tovább...

Föl van kínálva nekünk, hogy a különböző kamasztípusokat a saját fantáziánk szerinti háttérrel megerősítsük. Szinte látni, ki az, akit vernek otthon, ki az, akit jól tartanak, de egy szót sem szólnak hozzá, ki az, aki tartalmas, bár nem föltétlenül sikeres szülői mintát hoz magával. Melyik gyerek kapaszkodik mintegy utolsó szalmaszálként a tanár-vezér kínálta játékba; melyik az, aki készségesen rekeszti ki, bántalmazza vagy bélyegzi meg a másikat - és melyik teszi lelkesen, melyik vonakodva, melyik félve...

Heike Vollmer már az East Balkánhoz is teret, és nem díszletet tervezett; ott egy élére állított - fordított - háztetőt, itt egy kürtővé alakulni képes amfiteátrumszerű építményt. A mozgás Gyevi-Bíró Eszteré, a zenét Monori András szerezte és állította össze. A csapatjátékban rajtuk kívül a gyerekeket játszó fiatalok - Horváth Zoltán m. v., Kőszegi Mária m. v., Tóth János Gergely m. v., Jerger Balázs e. h., Marofka Mátyás e. h., Kulcsár Balázs m. n., Sipos Viktória m. n., Herman Flóra m. v., Árvai Péter m. v., Császár Réka m. v., Tolnai Klári m. v., Kovács Márton Koppány m. v., Bordi Gábor, Király Krisztina, Nagy Bianka, Somogyi Anna, Szendi Flóra Dóra - vesznek részt; a tantestületi hierarchiát és kollektívát pedig Szorcsik Kriszta, Kardos Róbert és Varga Anikó adja. Utóbbiak maguk is összezavarodnak kollégájuk "mutatványától" - mert ő maga, a vezér-tanár úr is megzavarodik egy pillanatra. Na ja, frusztrációból karriert építeni nehéz, de nem lehetetlen: a "csak" főiskolát végzett tanár egyéni sérelmeit ugyancsak jól gyógyítja a szemünk láttára hordává alakuló osztály föltétlen, vak és korlátlan imádata.

Ez az imádat azonban nem a személynek, hanem az "ügynek" szól. Az erőnek, amelyet együtt föl tudnak mutatni, a félelemnek, amelyet ébreszteni tudnak a többiekben, a hatalomnak, amely mindenre, de mindenre lehetőséget ad. Nehéz leállni, oly vonzó a siker. De vajon sikerül-e?

Ezt a kérdést csak látszólag válaszolja meg az előadás. Direkt hagyja a levegőben az utolsó utáni pillanatot: a tanár úr leállította ugyan a demonstrációt, a projekthétnek vége van, de hogy leáll-e, és vége van-e valóban - nos, ezt a kételyt magunkkal visszük az utcára.

Bárka Színház, december 29.

Neked ajánljuk