Önmagában is drámaíró, de minimum krónikás tolla után kiált a helyzet - Shakespeare királydrámái közül mégis hiányzik ez az opus; tán mert Marlowe már megírta, ugyanabból a forrásból, a Holinshed Krónikából, amelyből Shakespeare is szívesen és gyakran merített.
Brecht, miközben erősen dolgozott már színházi teóriáin, kézbe vette Marlowe művét, és megírta belőle a sajátját. Amely - mint az egyébként számos más, későbbi Brecht-drámával is előfordult - részben alkalmasnak bizonyult tételei illusztrálására, de éppen a legfontosabb elemében, a hermeneutikai, vagyis a befogadásra vonatkozó követelményben nem stimmelt. Nekünk, nézőknek ugyanis a vérben tocsogó Anglia kellős közepén a szerelme után sóvárgó uralkodót kellene látnunk, aki teljességgel alkalmatlan a feladatai ellátására, képtelen kezelni az ármánykodást, ezzel rengeteg ember halálát okozza, vagyis méltán bukik.
Zsótér Sándor népszínházi rendező. Ugyan sem színháza, sem népe nincs hozzá, de ettől még az. ' ugyanis ebben a történetben - miközben a vérről egyetlen pillanatra sem enged megfeledkezni bennünket, erről az Ambrus Mária tervezte tér vörös padlója, valamint Benedek Mari "álstílusos" vörös jelmezei is gondoskodnak - egyrészt a szenvedélyt, annak a környezetre gyakorolt hatását állítja középre, másrészt a hatalmi manipulációk kortársi tablóját. Rendezése empatikus, érzelmessége visszafogott, de ott van, tagadhatatlanul. A narrációval megsegített történet fordulatai olykor erősen hasonlítanak egymásra - ki szövetkezik kivel, kit adnak bérgyilkosok kezére, hogyan próbálják II. Edwardot eltávolítani -, a részletek változnak legföljebb. Ez kétségtelenül visz némi monotóniát az előadásba; Zsótér egyébként is szereti "kitartani" a hangokat. De aki jól figyel - mert lehet rosszul is -, annak a háború, a hatalmi belharcok háttérként való működtetése rezignált rendezői hangsúly: nemcsak a királyi hálószobából, hanem az előadásban láthatatlan odakintből nézve is végtelenül lehangoló. Hiszen lehetnek odakint olyanok bőséggel, akik a veszendőbe menő országot féltik; idebent csak az önmaguk által fölkent, hirtelen politikusi pozícióra váltott alakok serege machinál, és az ő érdekeik éppoly kevéssé esnek egybe az országéval, mint az uralkodónak kétségtelenül alkalmatlan királyé. Ilyenformán nem annyira a Brechtnél lényeges, a háború okozta szenvedés és társadalmi-politikai feszültségek előtérbe állítása Zsótér célja, hanem a történet, melyben nemcsak emberek vesznek el, hanem az ország is.
A kecskeméti Katona József Színház megtérülő befektetésre játszik Zsótér Sándor meghívásával. Miközben a vendégrendezők működése éles fényt vetít a társulati teendőkre - vagyis vannak-lesznek szereposztási gondok -, mégis látszik, hogy a társulat jelentős fejlődést mutat. És az egyes színészek is; ami engem illet, a Gavestont játszó Orth Pétert még sosem láttam ennyire belülről játszani, ahogyan most: nemcsak a szerelem gyermeki-kíváncsi természetét, hanem a helyzetre (a király szeretett belé, a hentesfiúba!) való rácsodálkozást is életre kelti. Folyamatot látunk tehát, történetet, helyzetet, viszonyt - nem pedig üzenetet. Porogi Ádám a király szerepében teljesen belemerül saját érzelmeibe, és még azt is eljátssza, hogy ebben a szerelemben elsősorban önmaga érdekli, még a másikban, Gavestonban is. Innen érthető közönye a felesége és a kisfia iránt, kézlegyintése a hatalmi küzdelmekre. Hiszen önnön felmagasztosulása vezérli, így tesz szert arra az emberi méltóságra, amely Gaveston kivégzése után őt magát is végigvezeti elkerülhetetlen útján. Mert - és ezt a katarzist kedvelőknek is írom - amikor Porogi Edwardja csapdába kerülvén szerelme halála után nem és nem hajlandó önként lemondani a trónról, akkor nem a hatalom szeretete, hanem a méltósághoz való ragaszkodása vezérli. Nincs alku: ha kell a trón, meg kell ölni a királyt.
És szép az Anna királyné megalázottságát és belső megkeményedését mutató, a kamaraszínházi gesztusokkal jól gazdálkodó Trokán Nóra alakítása is, és a több szerepet játszó színészek is odaadóan, bizalommal "működnek" Zsótér rendezői kezén. Kivált Kertész Kata és Fila Balázs hoz nagyon plasztikusan egy-egy igen ismerősnek tűnő figurát a kortársi panoptikumból, amelynek amúgy Csémy Balázs Mortimerje, az előbb a hatalom kiszolgálójává szegődött intrikus, majd a hatalom megragadására önmaga által fölkent valahai értelmiségi az egyik vezéralakja.
Zsótér II. Edwardja a szenvedélyről és annak árnyékában a politikusok hatalmi játszmáiról beszél. Többrétegű tragédiát mesél el mindazoknak, akik nem a színházi gyorsétkezde hívei.
Kecskeméti Katona József Színház, december 20.
