Hamvai Kornél ügyesen mozog a retró világában, jól vegyíti a valós alakokat a lehetségesekkel, a 20. század eleji Budapest legendássá vált történeteit a képzeletbeli legendáriummal, és ebből szépen összeáll egy operettstruktúra, bonvivánnal és primadonnával, ahogy kell; a táncos-komikusra pedig több jelölt is akad. Darvas Benedek zenéje ugyanebből a világból fakad, mászik is a fülbe meg nem is; és szépen kiverekszi helyét a nyitány, a duett, a felvonásvég meg a finálé. Varró Dániel dalszövegei simák, rímei csengenek, alliterációi bonganak, és van bennük humor meg nyelvi játék, stílparódia meg archaikus fordulat.
Szóval a szerzők tudják ezt a műfajt; kreativitásukat nem az ihletettség nagy meglöttyenése, hanem ez, a szaktudás mozgatja. Ascher Tamás pedig ugyancsak tudja, hogyan is kell egy alapvetően nem zenés társulattal alapvetően zenés előadást csinálni, körültekintően, pontosan, szépen és hatásosan. Bodor Johanna is tudja, miféle lépések, kombinációk és mozgáspoénok kellenek a hatáshoz. Rajtuk nem múlik, pontosabban nem rajtuk múlik, hogy nem durran akkorát ez A zöld kilences a finom, békebeli Vígben, hogy összerezzennének a kristálycsillár lemezkéi.
A zöld kilences jó cím, noha a kártyalap - amelyet szorgalmasan, ám fölöslegesen kerget egy estén át a darab egyik legjobb figurája, a lúzer újságíró, a skribler, akit Mészáros Máté nagyszínpadi elánnal játszik - meglehetősen fölöslegesnek tűnik a sztori bonyodalmaiban. A főhősnek, Hamrák János "nemzeti szélhámosnak" például semmi köze hozzá, ő ugyanis a pénzre hajt, svindliben utazik; balek áldozatai közt akad egyiptomi alkirály, haknidíva és vidéki képviselőtestület. Legelőször egy pénztárca tűnik el - a skribleré, persze -, de ebben nem Hamrák a ludas, ő nem piti tolvaj, hanem nagystílű csaló.
A közönség díjazza az ismert fordulatokat; azt például, amikor a szélhámos a vidéki polgármesternek a Rottenbiller utca burkolatát adja el, hogy saját - székesfehérvári? kaposvári? - főterüket gyönyörűzzék, és mintegy mellesleg elleplezzék, hogy az erre szánt pénz már helyben el lett sikkasztva néhányszor. A korrupció tehát országos. A Rottenbiller utcát pedig az éj leple alatt szépen lemeztelenítik. De közben Hamrák rohan tovább, némi életmentési feladatok után: egy grófkisasszony, aki férfi híján a női jogokért harcol lelkesen, egy sorozatgyilkos szállodaportás markába kerül... A szállodaportást (aki a színlap szerint "ominózus") Fesztbaum Béla játssza - nos, ő a másik, aki tudja, hogyan is lesz eleven és karakteres egy mellékszereplő egy ilyen zenés játékban, azon kívül, hogy táncban-énekben is flott. Ennek a tébláb pasasnak ugyanis "lelki traumája" van, ezért öldösi a nőket, és kergeti a darabban megszállottan ezt az egyet, aki persze életben marad, hiszen ő a primadonna...
Jó karakter a világhírre, de minimum a celebségre gyúró éji díva: Járó Zsuzsa is ahhoz a kisebbséghez tartozik a színpadon, amely képes arra, hogy játékával, jelenlétével telipakolja, ráadásul bisszig kiszólásaival, kortársi flegmájával és gátlástalan tekerésével a nézőteret is eléri. Egy-egy poénos jelenet jut a Wekerle Sándor miniszterelnököt alakító Kelemen Józsefnek - kivált a lemondást díjazzuk odalentről -, és a vidéki polgármestert játszó Hegedűs D. Gézának, aki szépen mutatja, hogy a korrupt helyi hatalmasság hogyan lesz alázatos lakáj "országos viszonylatban".
A vége is rendesen meg van kavarva, több is van belőle, és egymásra is épülnek. Rendeződik a nemzetközi bonyodalom, egymáséi lesznek egy időre néhányan, és szerzőileg-rendezőileg ügyesen marad a levegőben a néhány elvarratlan szál.
Az alaphelyszín a kávéház, de van frappáns kétdimenziós konflis meg parlament is: Menczel Róbert díszlete régi kaposvári zenés előadások színpadképét idézi, és ezzel az idézéssel nincs is egyedül. Az előadás egésze azt a stílt, játéktechnikát és jelentéshalmazt juttatja eszünkbe, amely a régi kaposvári színházban, a régi társulat körében volt honos, ahol és amikor az előadás egésze jótékonyan fedte az esetleges operetthiányosságokat, és tette fölébük az ensemble-játék és az egyes epizódok frappáns és gazdag erényeit. A Vígben ez egyelőre nem sikerül: kitűnnek szakmai hiányosságok, felvillannak egyes színészi megoldások, de például a főszerepeket játszó színészek egyszerűen nem "viszik el" az előadást, nincs sodrás, hanem akadozás van. Az erősen hullámzó színvonalú jelenetekben olykor lengedez az unalom, és föl-föltör a forszírozottság, az üresjárat - szóval egyelőre ez a kabát nagy, leginkább színészileg és társulatilag.
De ezt a pudingot azért megkóstolnám egy másik vendéglőben is.
Vígszínház, december 1.
