Színház

A lakáj ideje

Mrozek: Tangó

  • Csáki Judit
  • 2013. február 24.

Színház

Az abszurdnak megvan az a sajátossága - veszélynek is mondhatnám -, hogy bizonyos körülmények összejátszása folytán realizmussá szelídül avagy fokozódik. A Tangó pedig már évtizedekkel ezelőtt is képes volt frenetikus komédia, nagyszerű színészparádé lenni - igaz, Paál István rendezésében lélegzetelállító fenyegetés is. Vagyis ismerni véljük minden árnyalatát - nem megfejtésre szorul hát, hanem fölismerésre. Már azoknak persze, akik nem újszülöttek a terepen, és van mit fölismerniük.

Ez a fölismertetés mint rendezői feladat jobban kézre is áll Bagossy Lászlónak, mint a különféle ideológiák monumentális, elrajzolt víziója, amely ugyancsak megképződhetne a Tangóból. Khell Zsolt tüchtig részletekből teremti színpadra a héttagú (összeállításában is "rendetlen") család kaotikus környezetét, amely saját múltja egymásra gyűrődött rétegeiből és a végletes individualizmusba vetett hitből áll: itt mindenki azt csinál, amit akar, mindaddig, amíg nem akadályozza a másikat ugyanebben. Az apa, Sztomil a szabad művészetbe vetett parodisztikus ambícióival takargatja maga elől is a sikertelenséget és a káoszt; a felesége, Eleonóra kombinéban flangál, és a meghatározhatatlan szerepkörű házibaráttal "lazázik"; a nagymama, Eugénia figyelme a kártya és az inadekvát be- és kiszólások terepén marad; öccse, Eugéniusz kívül-belül gyerekként keresi az iránytűt, amihez-akihez igazodni lehet; Ala, a barátnő katatonközeli flegmával sodródik az esküvő felé; Edek, a "bentlakó" hiányt pótol a kártyapartiban vagy az anya ágyában, és jegyzetfüzetből mond fapados bölcsességeket. És a középpontban a megzavarodott gyerek: Artúr, akinek elege van a külső-belső kuplerájból, és rendet szeretne. Értéket, igazodási pontot, szabályt.

Az Örkényben a Tangó első része ezt a tablót rakja föl igen kreatívan: a színészek, ahogy mondani szokás, lubickolósan hozzák a helyzet- és szövegpoénokat. Für Anikó szinte jelenésként lebeg a térben, akárcsak az Alát játszó Szandtner Anna; hozzájuk képest vaskos alakítás Pogány Judité Eugénia szerepében - vagyis még a színészi regiszterek is változatosak és szórakoztatók. Mácsai Pál úgy zengi individualista és kreatív szólamait, hogy azt halljuk ki belőle, amiről szót sem ejt, és közben elegáns (mármint a toprongyban). Csuja Imre a nagydarab infantilizmus anakronizmusát mutatja, míg Debreczeny Csaba az észrevétlen haszonlesésben érzékelteti, hogy Edek többre termett.

Máthé Zsoltnak nehéz dolga van, és egyelőre nem is sikerül megoldania. Artúr szükségszerűen többfrontos, ám ideológiailag zavaros, eszközeit tekintve pedig gyerekes harca a rendért ugyanis nem ellenállásba, csak értetlenségbe és tehetetlenségi erőbe ütközik. De mindkettő markánsabban jelenik meg, mint Máthé Zsolt alakításában a ködbe veszett múlt vélt (vagy sohasem létezett) erényeinek propagandája. Pedig Bagossy rendezésének ő lenne a kulcsfigurája (miközben sokan inkább Edeket teszik meg annak); az az érdekes, ahogy egy fiatalember egy preskriptív, rend- és hagyományalapú múltat írna törvénnyé, amelyről nemcsak az derül ki, hogy puszta forma, hanem az is, hogy szinte automatikusan, mondhatni, diktatórikusan megtermi a maga tartalmát. Máthé Zsolt Artúrja azonban már a kezdet kezdetén, a felfordult lakásban is alulmarad az apjával folytatott vitában, holott ekkor még látszólag minden őt segíti: az élhetetlen, tartalmatlan lötyögés mindenképpen. Nem a polgári világ ez, hanem annak elrajzolt paródiája, amelyben a külsőségek a belsőségek. De ezzel együtt erősebb, mint Artúr lázadása.

A második részben rend van. Khell díszlete elvágólagos üresség, Ignjatovic Kristina ruhái molyrágta hajdani "jelmezek" - ember ilyent nem hord, csak ha üzen magával. Elvágólag ülnek a családtagok a kanapén, készülnek Artúr szertartásos esküvőjére, és a hóbortnak kijáró elnéző fegyelemmel engedelmeskednek az "átállt" Eugéniusz parancsainak. Alának voltaképp tetszik a forma, a fehér menyasszonyi ruha - és ami a tartalmat illeti, semmi kedve hozzá, neki Edek is megteszi, inkább, mint a vélhetően potenciazavaros Artúr. Edek lakájjá lép elő; Debreczeny vonásai merevek, mozgása sima - egész lényén a tettrekészség érződik: készül benyomulni a tartalom nélküli rendbe.

E renddel Artúr amúgy sem tud semmit kezdeni: az ő harca ugyanis eddig tartott, és épp a megvalósulás a kudarca. Eugénia nagymama halála apró intermezzo, de ezt a kudarcot jelzi: éppen a nagy dolgok nem férnek bele ebbe az új világba (sem). Amelyben egyébként mindenki idegenül mozog, csupa feszengés és kiváró engedelmesség - mintha egy nagybeteggel lennének kíméletesek. Nem így Edek. Bagossy László rendezésének legnagyobb erénye, hogy a kezdő- és végpont közti átmeneteket, fordulatokat szinte észrevétlenül, mégis markánsan megcsinálja: mire a tangóhoz érünk, már kész az új világ. Ja, Artúr halott.

Tudjuk, hogy abszurd a világ, amit látunk. Tudjuk, hogy mind a komikus, mind a komor elrajzolások túlzóak. De hogy ilyen simán, mondhatni, a gáznemű anyagok terjedésének könnyedségével hasonlít az egész egy lehetséges valóságra - ezen azért a végére már kicsit sincs kedvünk nevetni.

Örkény Színház, december 21.

Neked ajánljuk