Aki látta például Ascher Tamás hajdani kaposvári rendezését, amelyben a nemesi rangot, az arisztokrata viselkedést az ötvenes évek magyar kitelepítettjei őrizték sajátos módon, az tudja, mennyire.
Rusznyák Gábor rendezésében először is bő száz évvel előre lökte a darabot: 1789 júliusa van, nagy nyári szárazság. Előbbi azért fontos, mert a fővárosban már igencsak fújdogálnak a francia forradalom viharának előszelei, utóbbi pedig azért, mert Dandin György, a paraszt-gazdálkodó birtokának egyik raktárában víztartályok állnak egymás hegyén-hátán, amelyek nemcsak az életet adó vizet, de egyben a gazdagság forrását és utánpótlását is rejtik.
És Dandin, ez a jóravaló középkorú ember, a környék népének kedves "Gyuri bácsija" ide, Khell Zsolt szokásosan beszédes díszletébe vonul el; egyrészt mert itt jobban érzi magát, mint a "kastélyban", másrészt itt adhatja ki dühét és fájdalmát, verheti fejét - nem a falba, mert az nincsen, de a kongó-zörgő vezeték egyik dobjába. Veri is, szorgalmasan, csak úgy döng az egész szerkezet.
Uborkafa nincs ugyan a környéken, de Dandin mégiscsak arra akart felkapaszkodni, amikor elvette feleségül a nagyon fiatal, ámde nagyon nemes kislányt, afféle gazdasági tranzakció eredményeként, vagyis a szó legszorosabb értelmében is nagy árat fizetett a nemességért. Amit egyébként a saját környezete képtelen megszokni, mindegyre "gyuribácsizzák", majd sietve "grófurazzák"; szóval Dandin György rajtuk is láthatja, hogy a művelet nemigen sikerült.
És a házasság sem, melyben szerelemről nemigen esik szó. Vagyis a férj kicsit sem megcsalt szerelmes, hanem egyszerűen rossz üzletet kötött. Méghozzá számos szempontból rosszat: először azért, mert nem olyan feleséget kapott a pénzéért, amilyenre vágyott volna; másodszor azért, mert a megvásárolt nemesség, pontosabban a külsőségei csak nyűgök számára, harmadszor pedig... de ezt legföljebb sejtjük, és csak az előadás végén derül ki.
Rusznyák igyekszik megtartani a komédiai vonalat, mind beszélt nyelvében, mind a formájában. Lehet is nevetni Gáspár Tibor Dandin-alakításán, bár - és ez nekem kicsit sincs ellenemre - inkább a szánalom és az együttérzés, majd pedig a dac igyekszik elnyomni a nevetést. Ezt a rendes, jóravaló marhát ugyanis senkik és semmik veszik semmibe. Anyósa és apósa, az Hule házaspár - Salat Lehel és Szirbik Bernadett plakátszerű, parodisztikus, kissé túlságosan is üzenős alakításában - maga a megtestesült üresség, a csóró forma. Lányuk, Angelique maga is áldozat - ezt egyébként könyörgő monológjában szépen mutatja meg Czakó Julianna e. h. -, az üzlet tárgya, a pénz ellentétele. (Ennek is lehetne drámai vetülete, de nemigen van.) Ez a majdnem gyereklány mit is kezdhetne az istállószagú "öregemberrel"? Vagyis szinte magától értetődő, hogy a Zayzon Zsolt által daliásra játszott, fiatal, jóképű és persze tőről- vagy honnan metszett arisztokrata királyi magtárnok ölelésére vágyik...
Dandin gigaprojektje, hogy a szülei előtt leplezze le felesége csalárdságát. Ezért aztán újra és újra nekifut a bizonyítási eljárásnak - és persze mindig kudarcot vall. Az ismétlődés egyszerre vicces és szomorú; Gáspár szépen játssza el, hogy mindinkább légüres térbe kerül.
A szokásos - mondhatni, szabványos - moliére-i cselédpáros gazdagon hozza a rá szabott komédiai vonalat: Kosik Anita e. h. szobalánya és Molnár Gusztáv idetévedt "melákja" abszolválja az összeboronálódás kodifikált állomásait. De Rusznyák rendezésében ez is fűszereződik némi megcsalással: a szobalány (sötétben persze) bele-beledől egy futó pillanatra az úrnőjét elcsábító délceg szomszédba, aki ugyancsak lelkesen viszonozza a tévesztést. Szóval csak borul némi só a bőven cukrozott édességbe...
A tempó olykor döccen; vontatottság is van, üresjárat is, színészi hiányok is. A zene - amiért Angelique, az ifjú nej annyira odavan, férje nagy bosszúságára - a helyzetet is jellemzi, az előadást is segíti; valamint az sem rossz poén, hogy a fejük fölött ott lóg a pianínó. Az össze nem illő elemek disszonanciája a jelmezeken is látszik: Zeke Edit tervező mutatja a parókás-rizsporos világ csupasz kellékeit, amelyek lazán összeférnek az öngyújtóval, valamint a többjelentésű szivarvágóval: célszerszám mind, noha az előbbi látszatokat, utóbbiak megoldást szolgálnak.
Ezen a színpadon nem a fegyver sül el, hanem egy, még az előadás elején a szülők által ajándékba hozott különleges ingaóra; ez juttatja el a szereplőket és a nézőket az alaposan átírt végkifejletig, melynek lényege, hogy Dandin egyedül marad a birtokán. És amikor a Lukács Gábor játszotta mindenes hajtókáján felvillan a francia trikolór, és Gilbert Bécaud Et maintenant ("és most hová?...") című dala harsog, már tudjuk: ez a frissen keletkezett grófság is csak bajnak szakadt Dandin nyakába...
Miskolci Nemzeti Színház, Thália Színház, február 6.
