"Óvatosan írom le, hogy a Bartók Kamaraszínház - a szocreál reminiszcenciák ellenére, vagy, ha a tágas előtérre gondolok, azzal együtt - finom helynek érződik, nehogy már lenyúlja valaki. Dunaújváros - a valahai Dunapentele, majd Sztálinváros utóda - kicsi, ötvenezernél is kevesebb lakosa egykor a vasmű dolgozója lehetett, ma meg, ki tudja. A színház vezetői - erőteljes női csapat - nyilván felmérték, hogy itt lehetőleg nívós szórakoztatást, sokszínű repertoárt, ismert fővárosi arcokat kell kínálni; van hát vendégjáték bőven: jön a Dobó Kata-Szervét Tibor-páros a Libikókával, Pintér Béláék a Parasztoperával, az Orlai Produkció Kramer kontra Kramere, és még sok más. Itt nincsenek hosszú szériák, hiszen a város lélekszáma sem teszi lehetővé, de azért vannak komoly saját produkciók, koprodukciók is (ez utóbbira lesz példa a Nemzeti Színházzal közösen készülő Bányavirág).
Van saját társulat is, maroknyi csapat. Léte néhány embernek az egzisztenciát, a színháznak az állami támogatás, a megfelelő kategória feltételét biztosítja. Ez problematikus pont, hiszen sem az előbbi, sem az utóbbi nem korrelál a színházi minőséggel; utóbbi legföljebb a lehetőséget teremti meg rá. Fájdalmas elem is, hiszen a "helyi" színészek számos alkalommal élik meg, hogy jelentős szerepekre vendégeket kell hívni, vagyis kiugrási lehetőségük korlátozott, valamint nekik maguknak aligha van módjuk vendégként máshol játszani. A kontraszelekció egyik lehetséges formája ez, hála a színházi terep egyik legújabb vívmányának, a színházi törvény legutóbbi módosításának.
A Sirály három fontos szerepét: Arkagyinát, Trepljovot és Nyinát játssza vendégszereplő. Dömötör Tamás - mint föntebb jeleztem - tévéműsornak képzeli a drámát, ezt üzeni a díszlet is, a jókora képernyő mint keret. És ezt nyomatékosítja a vetítés, a ritmizálás, a dramaturgiai beavatkozások, a szöveg kezelése is. Az alaposan összehúzott verzióban a szereplők afféle belsőmonológ-szerű kommentárral egészítik ki információinkat a különféle viszonyokról és lelkiállapotukról, ami olykor valóban megpörgeti az előadást, máskor azonban egyszerűen átugorja a belső konfliktusokat, és magyarázattal szolgál. Ez is belefér persze a televíziós változatba, csak támad némi hiányérzetünk.
Van reklám is, ahogy dukál: először Trigorin új könyvét, majd pedig - nagyon is kiszámíthatóan - Trepljov kötetét kínálják nekünk. Szili Péter díszlete igazodik a rendezői felfogáshoz, Makány Márta jelmezei mai ruhák, és - kivált a nőkön - nem nagyon szerencsések.
Dömötör szappanoperás feldolgozása nem foglal állást a csehovi dilemmákban, pontosabban mindenki mellett leteszi a garast. Vagyis igaza van anyának és fiúnak, igaza van Nyinának és Trigorinnak, sőt, mindenki lehet akár tehetséges is, vagyis a nemzedéki konfliktus sincsen eldöntve, tálalva is alig. Az előadás alcíme - A Csehov árnyékában - nyilván jól felfogott gondolatból és érdekből jelzi ugyan, hogy ne Csehov Sirályára, hanem annak árnyékára számítsunk, de alapos nézői elszánás és empátia szükséges ahhoz, hogy valóban sorsfordítónak tekintsük az annak szánt fordulatokat.
Szinte kizuhan ugyanis a darabból Mása és Medvegyenkó figurája, viszonyuk és sorsuk, noha benne vannak. Nemcsak azért, mert Mása szüleit, Polinát és Samrajevet "kiírták" a tévés feldolgozásból, ilyenformán Samrajev szerepének elengedhetetlen intézői vonatkozásait Medvegyenkó adja, ennek következtében viszont az ő saját szövegei hatnak némiképp disszonánsan a szegénységről és kiszolgáltatottságról, hanem mert a Sirály mellékszereplőinek sorsa nemcsak árnyalja, hanem meg is támasztja a főszereplőkét. Szorin is veszít a színeiből, és Dorn is. Pedig ez utóbbi megformálója, Kiss Attila joviális közönyével akár erősebb is lehetne.
Marad a négy, pontosabban inkább három alapfigura konfliktushalmaza: az Arkagyinát játszó Vasvári Emese reflektált iróniája, rezignált érdekérvényesítése határozza meg az egészet. Vasvári erőteljes és színes alakítása magához rendeli a két egyetemista, a Nyinát alakító Sodró Eliza és a Trepljovot játszó Hajmási Dávid játékát: belé lehet kapaszkodni, hozzá viszonyulva lehet fölépíteni az alakításukat. Ezt Sodró Eliza meghökkentően készen, biztonsággal és könnyeden teszi: Nyinája minden erőlködés nélküli, mai zavart lány, aki úgy lapátol múltat a háta mögé, hogy jövője sosem volt. Hajmási Dávid Trepljov alapkarakterét érzékletesen hozza, érzelmi hullámzásait még nem árnyalja eléggé, egybemosódik a szerelmi, szakmai féltékenység; mindazonáltal ideteremti elénk azt a srácot, aki besokall, még mielőtt belevágott volna.
Trigorin nincsen; színészi hiány van a helyén. És ezt kell valahogy megoldani Dunaújvárosban: ha már így alakult, muszáj társulatot teremteni.
Bartók Kamaraszínház, Dunaújváros, február 8.
