Banális

Sirály a Nemzetiben

  • Csáki Judit
  • 2013.02.17 14:01

Színház

Magunkkal visszük a kabátot a nézőtérre, mert a színpadon van a "ruhatár" (Menczel Róbert széles díszlete a fogasok mögött többszintes emelvény). A színészek a ruhatárosok - és rögvest szépen egybe is mosódik két előadás: az Alföldi Róbert rendezte Sirály és a Trepljov rendezte produkció.

De míg erre várunk, Mása fád rágógumizással kísérve és keserű öniróniával leöntve elénk teszi életének banális tragédiáját, Trepljov iránti reménytelen szerelmét. Végtelenül komikus, ahogy az utána koslató és mit sem értő egyszerű fiúnak, Medvegyenkónak beszél, mintha a falnak. Pedig valójában nekünk.

Végig megmarad ez a kibeszélés, sőt, sajátos beszélgetéssé alakul; aktív nézők vagyunk, hiszen állandóan megszólítanak bennünket, játszanak nekünk. Trepljov - Farkas Dénes zavaros-indulatos és komikus nagykamaszt játszik - mint betanult monológot darálja le nekünk az "anyaproblémát", "önző az anyám, a nagy színésznő", ez is milyen banális. Szorin, a nagybácsi gyerekes reflektálatlansággal, csillogó szemmel és derűsen teszi mellé a saját életcsődjét: író is akart lenni, nős is akart lenni, városban is akarna élni, aztán egyik se sikerül. Blaskó Péter megint remekel, ahogy a makacs életösztön mellé az ebben a kompániában ritkásan mutatkozó gyöngéd szeretetet is becsempészi a figurába. Nyina csupa vágy és kíváncsiság, de nem Trepljov és erősen kísérleti darabja, hanem inkább az élet, a színészet, meg tán Trigorin a vágy titokzatos tárgya. Aztán jön Dorn, az orvos, kalapban és elegánsan, mint egy világfi, "Szeretlek én, jöjj vissza hozzám", dúdolja maga elé, közben alaposan szemügyre vesz bennünket, épp csak oda nem köszön. Arkagyina mint egy valódi primadonna, úgy lép a színpadra - ő köszön is, tényleg -, és máris magára vonja figyelmünket, leginkább azzal, hogy ő is csak magára figyel.

És amikor a fehérre festett, fehér lepelbe burkolt Nyina elővezeti Trepljov szövegét, nemcsak azért nem értjük, mert oroszul mondja, hanem mert szemmel láthatóan katyvasz az egész: az unatkozó Arkagyinának igaza van, "dekadens izé". És máris eldőlni látszik Csehov darabjának legnagyobb kérdése: ki tehetséges itt, és ki nem az, és mire jogosít emberi viszonyainkban a művészi tehetség, mit legitimál, és mire mentség. De hát nem dől el, mert a helyzet az, hogy a tehetség sem időben, sem térben nem állandó...

Komédiát látunk; nemcsak mi nevetünk, hanem a szereplők is, egymáson és önmagukon. Na jó, nem felhőtlenül, hanem keserűen. Vagy mégis felhőtlenül: amikor a második felvonás elején Arkagyina az Orion űrhajó szignáljára bevonul, és hosszasan illegeti magát, majd egy parádés etűdben - Básti Juli lehengerlően nagyvonalú és telített alakításában - az életpályává tömbösített örök fiatalságot példázza nekünk, az mindent elmond erről a nőről, aki valóban a színésznővel azonos, mármint Arkagyina színésznővel. Akinek az életében legföljebb pillanatokra kaphat helyet a fia - akinek beszűkült, perspektíva nélküli életét épp úgy semmibe veszi, mint írói ambícióit -, de sokkal többre a fiatal szerető, Trigorin sem számíthat, mert ő is csak akkor válik fontossá, amikor el akarják venni tőle, és csak addig, míg vissza nem szerzi.

Trigorin: biodíszlet a színésznő produkciójában - és ezt Földi Ádám jól játssza. Arkagyina neki sok; ő meg Nyinának sok, aki meg Trepljovnak... Polina, Samrajev intéző felesége Dornra vágyik - Nagy Mari félszeg sertepertélése közepette egyszer csak szabályosan fölkínálja a lányát Trepljovnak; ő nevetgél, de nekünk épp torkunkra fagy. Mása az ő sorsát ismétli. Samrajev (Szarvas József pontosan megrajzolt egyetlen nagy vállvonogatása) épp úgy örök vakságot fogad, mint a Mását megszerző Medvegyenko (Fehér Tibor a figura csőlátását önvédelemmé színezi) - szóval mindenki mást akar, igazán nevetséges és banális körtánc ez. Nyinában Tompos Kátya a fékevesztett menekülést és a színház iránti homályos, körvonalazatlan vágyat hangsúlyozza nagy odaadással. Ugyanilyen fékevesztett Mása szerelme és önmegvetése is, csak éppen a keserű intonációban - Tenki Réka parádés-színesen hozza a tömör feketét. Csak Dorn marad eltökélten kívül mindenen és belül önmagán - Kulka János könnyed gesztusokkal épít megbonthatatlan falat az orvos köré. Pedig ő az, aki mindent jól lát, még a Trepljovban megbúvó, csak a negyedik felvonásra felvillanó tehetséget is.

A többiek - egyszerűen csak figyelmetlenek; nem felületesen, hanem mélyen azok. Alföldi mindenkinek egyformán juttat jót és rosszat: itt mindenki többet érdemelne, és mindenki oka annak, hogy kevesebbet kap. Ki szeretetből, ki tehetségből, ki vágyakból, ki ambícióból.

Fokozatosan "borul be" az előadás, de nem fordul tragédiába. Banális összecsattanások és ugyancsak banális összeborulások szegélyeznek mindennapi életeket; és a legvégén súlyosan, mondhatni, katartikusan banális, hogy Nyina és Trepljov - Farkas Dénes az utolsó felvonásra megváltozott, felnőtt Trepljovot állít elénk - utolsó, mindennel leszámoló találkozása után két puskalövés dörren odakint. Hiszen a színpadon, szintén banálisan észrevétlenül már fekszik egy halott: Szorin. És amikor Mása - elsőként és egyetlenként veszi észre, hogy mi történt - elmondja Trepljov "dekadens izéjét", annak minden szava pontos és tehetséges.

Visszakapjuk a kabátunkat is.

Nemzeti Színház, január 12.

Neked ajánljuk