A kulcs tehát a Vaknyugat esetében is a szereposztás; ezzel ugyanis néhány döntést máris meghoz a rendező. Most egyszerre két helyen is: a budapesti Átriumban és a kaposvári színházzal közösen készült Thália-produkcióban.
A darabbeli testvérpár összetartozása mélyebb, mintha pusztán a testvéri szeretet alapozná meg; a kilátástalanság és a gyűlölet is fontos szerepet játszik benne. Szűkre szabott, pálinkával átitatott, nagyjából eseménytelen életek, melyekben még az apa megölése is belesimul a hétköznapokba. A külvilágból csak Welsh atya toppan be sűrűn - pálinkától pálinkáig szónokolva a testvéreknek -, és a papért rajongó, amúgy a pálinka-utánpótlásról gondoskodó Kicsilány; még két szűkös élet.
Alig díszletes mindkét előadás; az Átriumban (Gothár Péteré) voltaképp csak jelzés, a kaposvárié (Cziegler Balázs tervezte) ennél kicsivel több. Eső, szegénység, igénytelenség.
Az átriumbeli előadásnak - amely a Kultúrbrigád nevű új produkciós formáció elsőszülöttje - előzménye is van: Gothár Péter egyrészt évekkel ezelőtt már rendezett egy sikeres előadást a Pesti Színházban ebből a darabból, másrészt nemrégiben egy egyetemi vizsgaelőadásban is szerepeltetett belőle jeleneteket. Meg is tartotta a testvérpár fiatal szereplőit, Ficza Istvánt és Rétfalvi Tamást. Welsh atya szerepére Alföldi Róbertet kérték föl - és ezzel át is került a súlypont az élethosszig marakodó, a gyűlölködésben összeláncolt testvérpárról a hitével és küldetésével mélyen meghasonlott papra, akit masszív, mondhatni, "szervült" alkoholizmusa sem véd meg az életcsődtől.
A kaposvári előadásban a szikár, kegytárgygyűjtögető Valene-t Hunyadkürti György, a joviális, ügyeskedő Colemant Kovács Lajos játssza. Mögöttük hosszú múlt, egymás elleni manőverekkel teli, végigivott évtizedek állnak, előttük pedig semmi. A Bérczes László által - a szokásos aprólékossággal - színpadra állított műnek ez a súlypontja, még akkor is, ha a Rátóti Zoltán által mindig friss, "akut" részegnek játszott Welsh atya személyes tragédiája átmenetileg megbillenti a testvérpár világát. De ebben a megbillentésben ott van a pillanatnyiság, és az ígéret, hogy már holnaptól élethossziglan megy tovább minden, úgy, mint eddig.
A Gothár-rendezésben a két fiatal színész túlhabzó játékossággal formálja meg a két karaktert. Ficza István Valene-je meg-megújuló energiával nyomoz az eltűnt pálinkák és egyéb testvéri gaztettek után, lankadatlanul pótolja a megsemmisült szobrocskákat, ilyenformán reméli visszaállítani a fölhalmozásra alapuló élete rendjét. Rétfalvi Tamás Colemanje ugyanilyen fáradhatatlan az ő kijátszásában, vagyis a párbaj bármeddig tarthat. Mindkét színész jó, bár a megannyi repetitív szöveget és cselekvést még nemigen tudják változó, mélyebb tartalmakkal megtölteni. Viszont - akarják vagy sem, illetve a rendező akarja vagy sem - szüntelenül ott lebeg a kínálkozó perspektíva: elmenéssel, végleges szakítással véget vetni ennek az életnek. Ez a lehetőség a másik előadásban kizárt.
Welsh atya meghasonlása méretes személyes tragédia, hiszen a hite készül elhagyni éppen. A valóságon bicsaklik meg; azon, hogy úgy érzi, Isten magára hagyta őt abban a küzdelemben, amelyben képtelenség győzni: az emberi lelkek fölemelésében. Alföldi papja a darab elején már jó messze jár ezen az úton; ejtett, szűkös intonációja, szinte totyogó járása, merev tartása mutatja, hogy nála az alkoholizmus már beépült, vagyis sem vigaszt, sem felejtést nem kínál. Már csak a konzekvencia levonása van hátra, amely egyben a legutolsó próbálkozás arra, hogy legalább ezt a két elveszett lelket, a testvéreket megmentse. A végső üzenet - a nekik írott levél - a legsúlyosabb jelenete a Gothár-rendezésnek: Welsh atya még egyszer fölmerül a részegségből, szétesettségből, mielőtt végképp alámerül.
A Bérczes-rendezésben is kiemelkedő ez a jelenet: Rátóti is fokozatosan elhagyja az alkoholos felhangot, és mintegy végső kijózanodásban összegzi "végrendeletét".
Mészáros Piroska jobban, hitelesebben kapja el a Kicsilány öszszetett magányát, álmokkal teli világát, mint Mészáros Sára, akiről minden rákent mocsok ellenére is nehezen hihető a falusi párialét.
Kovács Lajos energikus játéka, olykor kapkodó és elnagyolt beszéde érzékletes figurát teremt; a csak a pillanatnak élő, bármiféle tartást nélkülöző Colemannek a második rész önvallomásos bosszújelenetei közt juttat azért egy nagyon világos pillanatot: amikor rájön, hogy hol, hogyan és ki miatt siklott ki végleg az élete (hát a testvére miatt, persze, aki belerondított egy induló kapcsolatba). Hunyadkürti György pontosan és színesen hozza Valene kényszerekkel és mániákkal teli alakját; ő ugyanis egy lépéssel előbb jár, rá már nem vár semmilyen megvilágosodás.
Nem mintha nem lenne mindegy. És ezzel a súllyal, a lezártság, a kiúttalanság terhével nehezebb a kaposvári előadás.
Átrium, december 30., Thália Színház, február 20.
