Interjú

"Tudod te, mennyibe kerül egy jobb temetés?"

Gálvölgyi János színész

  • Csáki Judit
  • 2013.02.02 10:37

Színház

Műsort vezet a Klubrádióban, mindig a kultúráról beszél és beszéltet; könyvről, színházról, filmről, kiállításról. Makacsul nyomja, mintha hallgatóinak az lenne a legnagyobb gondja, merre menjenek, mit nézzenek meg a hét végén. Esténként játszik, hisz színész.


Fotó: Németh Dániel

Gálvölgyi János: Tudod, hányadik évadom ez a mostani?

Magyar Narancs: Hát, harminc biztos van.

GJ: Negyvenöt. 1968, Ki mit tud?. Szavalóművészként jelentkeztem, de azt mondták, azokkal Dunát lehet rekeszteni, és kérdezték, nem tudok-e valami mást. És akkor ugyanazt a verset, Arany János A walesi bárdok című versét elmondtam különböző színészek hangján - így lettem parodista. Kaptam a Kamara Varietébe egy szerződést, és ott egy magánszámból csináltam vagy ötszáz előadást, mielőtt fölvettek a főiskolára. Harmadszorra amúgy.

MN: Örültek a főiskolán a parodistának, igaz?

GJ: Képzelheted. De én is megfogadtam, hogy ennek vége; én nagy, komoly drámai színész leszek.

MN: Hamletről álmodtál meg Othellóról?

GJ: Pontosan. Pedig akkor már tudtam, mi a siker, és azt is, hogyan kell bejönni például az Erkel színpadára. És persze tudtam azt is, hogy a könnyű műfajt szokás lenézni. Pedig... Könnyűnek látszik, miközben jól csinálni pokolian nehéz. Páger Antal, akinek a színészi nagyságát talán senki sem vitatja, gatyában, szmokingban, frakkban egyformán csodálatos volt. Szóval a skatulyákat nem a színész, inkább a rendezők és mások csinálják. Shakespeare erősen bulvárszerző volt, nem?

MN: De. És szórakoztató iparos.

GJ: És ma elájulni szokás az ő magas művészetétől. Szóval a színház nem ott válik ketté, hogy valami szórakoztat, valami más meg mélyen elgondolkoztat. Az operetten nem kell sokat töprengeni, csak meg kell adni a módját. Én Rátonyi Róbert mellett öltöztem húsz évig; ő mesélte, hogy arról a bizonyos Csárdáskirálynőről, amelyben Honthy Hanna, Feleki Kamill és ő játszott, azt írta egy kritikus, hogy percek alatt meg fog bukni - aztán nyolcszázszor ment. Mondok mást: Webbernek Az operaház fantomját nem lehet egy zongorával egy pincében eljátszani, mert akkor nem más, csak egy rettenetesen bugyuta mese.

MN: Tudni rólad, hogy a régi színház érdekel nagyon.

GJ: Gyűjtök sok mindent. Vagyonokat költöttem antikváriumokban régi Színházi Élet című lapokra, és a Pesti Műsoron nőttem föl. Ha valaha gondod lenne azzal, hogy ki játszotta a kormányost a Vízkeresztben 1969. október 17-én, hívj föl nyugodtan. De elég sokat gondolkodtam azon is, hogyan játszhatta a Csárdáskirálynőben Edvint Borvető János és Baksai Árpád, mert fogalmam sem volt a kettős szereposztásról... És minden vágyam az volt, hogy egyszer én is benne legyek.

MN: Aztán ez összejött.

GJ: Igen, de eleinte nem volt egyszerű. A főiskola után a Madách Színház volt az álmom - nem sikerült, a Tháliába kerültem. A Thália akkor már túl volt azokon a bizonyos legendás előadásokon, a Rozsdatemetőn, a Mario és a varázslón, és akkor indult a Körszínház, az Ezeregy éjszakával, a Csusingurával, a Ramajanával. Egyszer megnéztem egy tévéfelvételt az egyik ilyen előadásról, amiben én is benne voltam, és úgy feldühödtem, hogy soha többé nem játszottam körszínházas előadásban. Kazimir azt mondta - sok mondását őrzöm -, hogy "maga negyvenéves kora körül fog beérni". Nos, egy huszonéves ember ezt nem veszi jól. Egy nagyképű rohamomban megfogadtam, hogy ha öt éven belül nem leszek "a Gálvölgyi", akkor abbahagyom az egészet, mert akkor csalódtunk egymásban, a színház meg én. És úgy lettem "a Gálvölgyi", hogy egy szilveszteri műsorba be kellett ugrani - vagyis jött a paródia. És utána Kazimir azt mondta, hogy "maga csinálja meg magát a színházon kívül, és akkor én majd a színházban ezt használni fogom".

MN: Érdekes mondat...

GJ: Igen, hátha a paródiáimtól a színházba is bejön hárommal több ember... Játszottam a semmiket, minden évad végén föl akartam mondani. Aztán be kellett ugranom Graham Greene Komédiás című darabjának a főszerepébe - és akkor Kazimir megint mondott valamit: "maga itt eddig tizedes volt, mától tábornok". Ez jól hangzik, de nehéz megélni; a tizedeseket ugyanis nem szokták utálni, a tábornokokat viszont annál inkább. Mindenki főszereplő akar lenni. És megtapasztaltam, milyen az, amikor néhány kolléga már nem szeret, és ha megkapom a vágyott Jászai-díjat, akkor nem köszönnek vissza... És akkor magánzó lettem.

MN: Pedig elmentél még a Madáchba utána.

GJ: Húsz év Thália után, igen. Húsz évvel ezelőtt. Ott már nincs társulat, vagyis szerepre szerződünk. De amikor odaszerződtem, akkor nagy álmom teljesült - csak éppen már nem volt ott Pécsi Sándor, Kiss Manyi. Csontig meg voltam hatva, hogy a nyomukban lehetek...

MN: Aztán már te lettél "a Gálvölgyi", és szépen sorban megkaptad a kitüntetéseket is, egészen a Kossuth-díjig.

GJ: Hát erről azt gondolom, hogy a jóisten engem nagyon szeretett. Kálmán György mondta egyszer, hogy ne a kitüntetés legyen a célom, hanem az, hogy egy színház a saját halottjának tekintsen. Ez '68-ban még nem érintett mélyen, de ma már... Tudod te, mennyibe kerül egy jobb temetés? Mindig nagyon örültem a kitüntetéseknek, pedig próbálják ám elvenni az ember örömét. De én nem hagytam. Tudom, hogy a díjakat azok kapják, akiknek adják. Láttam Kossuth-díjas nagy művészt színészileg "meghalni" a színpadon. A közönséget csöppet sem érdekli, kinek milyen kitüntetése van. Bennünket érdekel. Emlékszem, április 4-én rendszerint együtt olvastuk a listát a színházban - és nem volt olyan név rajta, amire azt mondták volna, hogy na, ez megérdemelte...

MN: Egy régi, elmúlt színházi világ elevenedik meg, ahogyan beszélsz, rég halott színházi nagyságok - mintha köztük élnél. A fiatalokkal van kapcsolatod?

GJ: Ezt is Rátonyitól tanultam; ahogyan ő tudott rajongani, ha bárhol vidéken meglátott egy tehetséges fiatal táncost, olyant mástól nem láttam. Igyekeztem tanulni tőle, alázatot, odafigyelést, fegyelmet. Igen, jól kijövök a fiatal kollégáimmal; szeretem őket, "tolom" őket magam előtt, ahogy tudom. De sokszor furcsa, ha nem tegeznek vissza, ha olyanokat mondanak, hogy "magán nőttem föl a tévében" - hát ezekkel nemigen tudok mit kezdeni.

MN: Erről jut eszembe: most mondott föl a királyi tévében az egyik műsor szerkesztője-vezetője, többek közt azért, mert nem engedték meg, hogy téged behívjon vendégnek, akár csak telefonon is. Ki vagy tiltva?

GJ: Ezek szerint...

MN: Sokat játszol, nem?

GJ: Hatot-nyolcat egy hónapban, ez nem sok. Mondjuk, több Ray Cooney-szerepre nem vágyom - Neil Simon sokkal jobbakat ír. Bírnék többet, de nem vagyok telhetetlen. A szabad estéimet pompásan eltöltöm; néha megyek színházba is, de ha - a kollégáimat ismerve - előre "le tudom fütyülni" az előadást, akkor inkább otthon maradok. A Madáchban nagyon jól érzem magam; Szirtes Tamásnak fantasztikus érzéke van ahhoz, hogy kit kivel hoz össze a színpadon. A Furcsa párban Szervét Tibor, A Napsugár fiúkban Benedek Miklós a partnerem; és hiszed vagy sem, Szirtes nagyon keményen próbál, a végletekig kielemez mindent, ha Neil Simon, akkor is. Komoly szerepre én nemigen jutok a rendezők eszébe. Hiába játszanék boldogan, mondjuk, Arthur Millert, most habostorta-korszakban élünk, hiába is tukmálnám magam valakikre. Pedig akkor írnál rólam kritikát, és foglalkoznának velem a komoly lapok is.

MN: A köztévében eszerint most nem látnak szívesen. Az RTL-ben viszont nagyon is. Jól érzed ott magad?

GJ: Igen. Megy a Gálvölgyi show, a Heti hetes, ismételnek régebbi műsorokat.

MN: Megengedheted magadnak, hogy közéleti, politikai kérdésekben is mondd a véleményed, nem kell tartanod attól, hogy kirúgnak, mert voltaképp nincs honnan. Ezért mondod?

GJ: Nemigen mondom, mert nem érzem úgy, hogy nekem kell mondanom. Ha megkérdeznek, van véleményem, de magamtól nem állok ki. Nem szoktam tüntetésekre járni, nem nyüzsgök politikusok körül.

MN: Akkor is be vagy téve egy dobozba, amelyik...

GJ: Ja, hogy nemigen hinnék el, ha azt mondanám, hogy nincs nálam jobboldalibb ember? Hát persze. És hogy be vagyok rakva valamilyen dobozba? Hát, édes istenem, és akkor mi van? Nem foglalkozom ilyesmivel. Egyszer az internet kidobta, hogy "Gálvölgyi János zsidó". Na, mondom, ezt már megnézem magamnak. És megnéztem: tényleg rajta vagyok a listán, és olyan remek társaságban, hogy direkte büszke vagyok rá. De hogy odaállnék valamelyik párt mögé? Az ki van zárva. Már csak azért is, mert ahová én tartozom, arra akkor sem mondok rosszat, ha van ilyen-olyan véleményem róla. Akkor miért állnék be bárhová? Hogy ne mondhassak róla bármit?

MN: De hát mondtál. Volt neked műsorod a Mikroszkópon.

GJ: Engem nagyon sokáig nem érdekelt a politika, egyáltalán nem foglalkoztam vele. Annak idején még Marton Frigyes és Sas József nyúzott, hogy csináljak egy önálló estet a Mikroszkóp Színpadon - nekik is azt mondtam, hogy ez engem egyáltalán nem érdekel. Addig én azt sem tudtam, hogy a Népszabadságnak van első oldala is - elolvastam a sportoldalt, ezzel le is tudtam. Később mondta Marton, hogy például beszéljek az Antall-kormányról - na, mondtam, arról aztán végképp nem; és sorolta tovább azokat, amikről mind nem akartam beszélni. Aztán az lett a címe, hogy Én összeféltem magam. Marton adott használati utasítást: "reggel fölkelsz, bekapcsolod a rádiót, a tévét, és elolvasol négy napilapot, mert az esti néző nem tudhat többet arról, hogy mi van, mint te". Hát ezt megcsináltam. Van nekem ez a gyorsolvasási képességem, ami napilapok esetében szerencse. De arról a műsorról is azt gondoltam, hogy nem mondtam én abban semmi különöset, csak azt, amit gondoltam. Az viszont tényleg nem érdekelt soha, hogy ki mit szól ahhoz, amit én gondolok.

MN: Igaz, hogy tüntetésre nem jársz, de akad petíció, amit aláírtál.

GJ: Igen, az Új Színházat például, és néhány mást is. Mert úgy gondolom, hogy - elnézést a nagyképűségért - annyi hitelem talán van, hogy ezek az aláírások jelentenek valamit. Nem beszélve arról, hogy azokkal az emberekkel, akik ugyancsak aláírták azokat a tiltakozásokat, megtiszteltetésnek érzem együtt szerepelni. És büszke voltam akkor is, amikor néhány éve ott táboroztak néhányan a Kossuth téren, és kitettek egy listát a magyar média ilyen-olyan tetveiről, és azon is rajta volt a nevem, a Kertész Imréé mellett. Mondtam is magamnak, te Gálvölgyi, nem gondoltad volna, hogy a Csengery utcából ide is eljutsz...

MN: Odaálltál a Klubrádió mellé is. Manapság ennek is van jelentése.

GJ: Hát akkor van. Ezzel sem foglalkozom. Ahogy az ilyen-olyan kitiltásokkal sem. Az Antall-kormány idején volt egy Julianus barát című paródiám, és valaki mondta, hogy "leveszünk a képernyőről". Ki az a mi, kérdeztem gyorsan, hiszen ez aztán igazán a miskolci rendőrkapitány és a kurva esete. Van persze olyan, hogy a kurvákat is be lehet tiltani, ugye. Tudod, én az iróniában hiszek - az sokszor nemcsak keményebb, hanem mélyebb is. De emlékszem arra a napra, amikor magyar fiatalok bementek a tévé székházába Túró Rudiért, közben valaki eldobott egy gyufát, és kigyulladt ott ez-az; na, aznap éjjel fölhívtam Sas Józsefet, mert akkor is ment az önálló estem, hogy ezt már nem tudom megcsinálni, mert ebbe nem lehet annyi viccet, iróniát pakolni, hogy ne legyen tragikus. Vagyis van egy határ.

MN: És akkor mit szólsz ahhoz, amiben most élünk?

GJ: Azt, hogy már ezen sem tudok nevetgélni. Tudod, az én pályám, ez az elmúlt negyvenöt év a látszat ellenére nem volt végig habos torta. És reméltem, hogy így a vége felé majd az lesz. Mert elképzelni sem bírtam, hogy még egyszer előfordulhat ebben a világban, amiről én csak olvastam annak idején. Hogy a Kossuth téren egy fölemelő tüntetésen állnak az emberek, mert valaki tűrhetetlen módon elzsidózta magát a parlamentben, és mennek a szép beszédek, noha az egyik szónok szavahihetőségében kételkedem kissé - de nem ez most a lényeg, hanem az, hogy onnan negyven méterre épül az 1944-es Kossuth tér, épül a Horthy-rendszer. Eszembe jut, hogy ki dől ennek be ma. És látom, hogy vannak bizony. Nem lehet komolyan venni, ami itt folyik, pontosabban nem lehet humorizálni és nevetgélni rajta.

Láttam az egyik csatornán a szilveszteri műsort. Ha ez 2013 Magyarországa, akkor rémes, hogy hol tartunk. Nem erre számítottam, bevallom. Egy időgép röpít vissza a múlt század harmincas éveinek legvégére, egy rettenetes korba - és ez most nem politika, hanem kultúra. Mintha az lenne a cél, hogy az agymosás révén az emberek minél hülyébbek legyenek. Mert annál könnyebb az orruknál fogva vezetni őket. Ezt látom. Ezen a térképen a kultúra tényleg lényegtelen. Nem kell olvasni, mert minek - elég az internet. Ha majd egyszer csak elég lesz húszévenként szavazni, akkor tényleg minek.

MN: De neked még mindig van közönséged.

GJ: Van. Amíg hagyják. Azt írásba adhatom neked, hogy nem fogják fölgöngyölni az emberek a Kossuth téren a pázsitot azért, mert Gálvölgyit akarnak látni. Ez fáj egy picit.

Neked ajánljuk