Csáki Judit

Ez bizony egy egészen jó regény, bizonygatom magamnak és egyéb hitetlenkedőknek, akik épp kiájulnak a Nemzeti Színház stúdiójából az előadás után. De mivel A nyugalom és az Anyám, Kleopátra köszönő viszonyban sincsen egymással, reménytelen a helyzetem, még magam előtt is. Pedig Bartis Attila írta mindkettőt - de tán épp ez a baj.

Az előadás tétje: a borotva éle. Kleist darabját (eredetileg A Schroffenstein család volt a címe) épelméjű ember nem bírja nevetés nélkül végignézni, miközben semmi vicces nincsen benne. Tragikus annál több, sok, rengeteg - éppen annyi, hogy már nevetséges: hát ezen kell nevetni.

Vannak színdarabok, amelyek kegyelmi pillanatban születtek. Nem a remekművekre gondolok, hanem azokra, amelyekről senki nem gondolná (én biztosan nem), hogy "pofás" produkció születhet belőlük - aztán mégis. Tadeusz Slobodzianek

Csak annyi biztos: elmarad a Szegedi Nemzeti Színház erre az évadra tervezett összes bemutatója, köztük elsőként Prokofjev A tüzes angyal című operája Kovalik Balázs rendezésében (aztán Zsótér Sándor rendezésében a Lear király, aztán Valló Péter rendezésében Simon Gray darabja, A kicsengetés). A következmények - drámaian fogalmazva - beláthatatlanok; prózaian fogalmazva nagyon is beláthatók.

Telihay Péter bolyong az országban, és váltott színházakban Csehovot rendez. Most Szolnok felé került egyet, és Spiró György fordításában az Ivanovot vitte színre. Telihay szemlátomást nem bírja az ideális körülményeket, irtózik a tökéletes szereposztástól - és kedvét leli a megannyi képtelen nehézségben.

Az biztosan jó, hogy a félkegyelműt ezúttal idiótának mondják. Nemcsak azért, mert Dosztojevszkij regényének végül is ez a címe, hanem azért is, mert a bevett címben rejtőző régies íz - szép ugyan, mégis - fölös eufemizmus. Miskin idióta - és kész.

Különleges esztétikai képződmény a Zsótér Sándor rendezte előadás a Radnóti Színházban. Ha a néző bírja és kibírja, rendkívüli élményben lehet része - de éppily adekvát befogadói magatartás a heves elutasítás, akár a rögvest elmenésig.

A Krétakör Színház éves működése - hozzávetőleges has szám - nyolcvanmillió lehet. Kellene nekik - támogatásként - a fele, mondjuk. Most kapnak tízet - ami az alternatív színházakra jutó kb. húszból pofátlanul sok, viszont nekik meg ahhoz elég, hogy ne húzzák le a rolót.

Ha nem tudnám, amit tudok, azt hinném, egy, a posztmodernből frissen kigyógyult drámaszerző tegnap, legföljebb tegnapelőtt vetette papírra - netán egyenest a Madách Kamara megrendelésére - ezt a Borisz Godunovot. A lábadozás jeleit mutatja még a töredezettség, a figurák poszt-brechtiánus eltartottsága, a huszonegyedik század elejét bízvást jól jellemző rezignáció, enyhe undorral vegyes spleen.

Legjobb nem várni semmit, és akkor majdnem mindig kellemesen csalódik az ember; de a várakozást úgy hívják, színházi tapasztalat, és nem lehet fölfüggeszteni. Mark Ravenhill Shopping and fucking című darabja afféle rendezői krédó, szerte Európában.

Még véget sem ér a nyilatkozatháború, máris megoldódni látszik a probléma: Budapestnek egy újabb színháza lesz. Ez jó hír.

Ahol Csehov halk és fojtott, Verebes üvölt. Ahol Csehov üvölt, ott már az üvöltés a norma - majdnem csönd. Ez mind nem baj - ettől a Három nővér még nemcsak érdekes, hanem már jó is lehetne. De három nővér helyett istenigazából csak egy van - ez már, mondjuk, baj picit.