Ha nem tudnám, amit tudok, azt hinném, egy, a posztmodernből frissen kigyógyult drámaszerző tegnap, legföljebb tegnapelőtt vetette papírra - netán egyenest a Madách Kamara megrendelésére - ezt a Borisz Godunovot. A lábadozás jeleit mutatja még a töredezettség, a figurák poszt-brechtiánus eltartottsága, a huszonegyedik század elejét bízvást jól jellemző rezignáció, enyhe undorral vegyes spleen.Amegbízást pedig alighanem arra kapta, hogy írjon egy végtelenül hűvös, racionális logika mentén fölépített analízist arról, hogyan működik az emberben a hatalomhoz való viszony, hogyan ébred föl benne a leküzdhetetlen (és természetrajzát tekintve kifejezetten erotikus) vágy, hogyan formálja gondolkodását és viselkedését. Nemcsak Borisz Godunovét, aki, ugye, egy kisgyermek megölésén keresztül lehetett cár, hanem a többiekét is, a körötte keringő "kisbolygókét", Sujszkijét, Varatinszkijét, Marináét. És nincsen sodró, lendületes drámai cselekmény, plasztikus, egymással viszonyba keveredő jellemek - hanem magyarázat van. Szószínház.
Na, ezzel már alighanem el is vettem mindazok kedvét, akik unják a színházban a verbális akrobatikát, a gondolkodásra, sőt együttgondolkodásra hajlító tömény szövegelést, a nyíltszíni meditációt, töprengést. Mert lehetséges ugyan, hogy Puskin nem épp ilyennek képzelte a közel kétszáz éves (és ilyenformán valóban század eleji) Borisz Godunovjának színpadi megvalósítását; a romantika árnyékában inkább
az opera nagyszabása
lebeghetett a szeme előtt - Kovalik Balázs, az operarendezésben éppen hogy otthonos rendező ezúttal szikár, teátrális értelemben száraz, viszont intellektuális szempontból dús, telített és szenvedélyes előadást rendezett.
Nemigen értettem, hogy mindjárt az előadás elején a Borisz Godunovot jellemző szöveget miért maga Borisz Godunov, pontosabban az őt játszó színész, Gálffi László mondja. Ennek oka ugyanis csak később lesz világos; akkor, amikor kiderül, hogy nemcsak Sujszkijt játssza nő - Béres Ilona -, hanem a Pátriárkát is - Békés Itala. Sőt Kszényját, Borisz Godunov fiatal lányát ugyancsak Békés Itala játssza, fehér lánykaruhában, tragikus exteriőrrel, szívfacsaróan. Megvan az ellenpontja is: az öreg Varlamot a fiatal Debreczeni Csaba játssza, aki - miként többen az előadás szereplői közül - más szerepeket is megformál, és tán helyesebb lenne azt mondani itt, hogy más szövegeket is elmond.
Ugyanis éppen a hagyományos értelemben vett szerepformálás, az hiányzik ebből az előadásból; mármint nem hiányzik, hanem nincsen benne. A színész és a szöveg közé az értelmezés tolakszik, és olyan - akkora - távolságot teremt, amely akár azt is indokolja, hogy egy szerep (Gálffi Borisza) éppen önmagáról beszél, hisz kívül van szövege tárgyán.
Béres Ilona is így van ezzel: a színésznő ezerszínű hangjával, végtelenül flexibilis intonációjával folyamatosan kommentálja Sujszkijt, akit játszik is, mi több, a hatalmi manipulációk centrumává emel. Piment - a Kézdy György betegsége idejére beugró - Mácsai Pál főként az iróniával, Varatinszkijt Végvári Tamás leginkább a konoksággal, a vezető motívumokká emelt, szélsőségessé tett túlzásokkal tartja el magától. A fiatal Marinát a még főiskolás és nagyon tehetséges Járó Zsuzsa alakításában a leplezetlen, sőt mutogatott érdek rajzolja el ugyanígy - más kérdés, hogy ennek a mai kontextusban már kifejezetten valóságszaga van.
Antal Csaba díszlete csupa egyenes vonal, szikár geometrikus forma. Van itt ketrec- és teherliftféleség, rámpa, fölső szint, alsó szint, hideg, röntgenszerű világítás; a Madách Kamara tere ezúttal már-már túlságosan tágas, annyira intenzíven használja mindhárom dimenziót. A zenekart például a plafonig húzzák föl, a rejtőzködésre, váratlan megjelenésre ezernyi szöglet, sarok és ferdeség kínálkozik: ez utóbbi tere a rámpa, amelyen - olykor egyszerre, egymással szemben haladva - "félembereket" látunk, baljósan lemetszett fölsőtesthiányt. Bele van rágva a szánkba, igen, hogy mit kell erről a hideg és
visszafogott hatalmi tébolyról
gondolni - de ezzel azért a gondolkodást nem lehet kispórolni a bámulászásból. Éppilyen bátor a rendezés a világítás terén is: élesek a fények és a színek, tovább metszik, vágják a teret, de még a figurákat is, valamint segítenek is. Akár a lézercsík, oda viszik a tekintetet, ahová figyelni kell. Benedek Mari jelmezei is markánsak és semlegesek egyszerre, hol vérvörös öltöny-mutáció, hol kortalan kiskosztüm.
Van itt egy áltrónörökös, egy ál-Grigorij - őt Horváth Virgil játssza. ´ az egyetlen, aki "mozgásban van" a drámában, tart valahonnan valahová. Fürdik szerelme, Marina lángoló tekintetében, s már épp igazi, valóságos uralkodónak hiszi magát, amikor e szerelemben még egyszer megpróbálja fellelni önmagát, és arra kell rádöbbennie, hogy őszintesége ára éppen e szerelem. E szép "altörténet" - és Horváth Virgil jó játéka - remek stiláris ellenpontja Gálffi hűvös, befelé szenvedő, bölcs rezignációjának. Borisz-alakítása újabb kiemelkedő állomása színészetének, amiként a rendezés fontos kanyar Kovalik pályáján, a merész, mindenfajta popularitással szemben menetelő előadás pedig súlyos barázda a megújuló Madách Kamara egyre markánsabb profilján.
Csáki Judit
