Pedig nem valami jó a darab, mert miközben a szó legszorosabb értelmében fenekestül forgatná föl a színházi konvenciókat, és csöppet sem mellesleg jókora követ dobna a hipokrízis állóvizébe, atomjaira esik szét, mielőtt még összeállt volna. Azon persze csöppet sem csodálkozom, hogy Alföldi Róbertet ez nem tántorította el attól, hogy színre vigye; nyilván abban bízott, hogy az ő anyanyelvi teatralitása majd kovásza lesz a dolognak.
A darab amúgy pontosan a címről szól, Varró Dániel remek és tőle szokatlanul szikár fordításának egyik immanens erénye, hogy a címet változatlanul hagyta, a globalizálódó világban, ugye, ennyit mindenki tud magyarul - a shopping is, a fucking is életforma, a kettő együtt pláne.
És mindkettő magában foglalja társadalmilag deviánsnak tartott szélsőségeit: a shopping a furtonfurt mikrokaját, a műtáplálékot, a fucking meg a pénzért, egyébért vásárolt - ezúttal döntően homoszexuális - örömet, és mindkettő a drogot, ami már nem a kábulathoz, az extra feelinghez, hanem az élethez kell.
A Thália alaposan ledurrant régi stúdiója lassan ordítóan adekvát helyszínévé válik az ilyen al- és belvilági produkcióknak, hovatovább vétek lenne helyrehozni, mert elrontaná. Ezúttal a meglepően flexibilis tér alapeleme egy jókora - és vízszintes tengelye mentén - forgatható vetítővászon, mely olykor sejtelmes tüllfüggönyként szolgál, mögötte Váczi Eszter mint ellenpont-dizőz és a Szörp zenekar: kinek finom, kinek elviselhetetlenül nyálas zenét adnak, hírt egy másik - éppoly vacak? - világból.
Ha vetítővászon, akkor viszont kőkemény pornó megy rajta - na, arra már kíváncsi lennék, hogy a nézőtéren ilyenkor hányan jutnak azon elementárisan sokkoló hatás mögé, amit
a méteres farkak
és a kráterszerű vaginák, illetve segglukak produkálnak vagy az elszánt-elkeseredett onanizálás; hogy a mikróban forgó műanyag tálakat ezúttal reklámszünetnek tekintsem, pedig nem azok.
Nem a sokkolás itt a lényeg, még Alföldi szerint sem; hanem az a rengeteg, fájdalmasan sivár magány, pontosabban magába zárt világ, amely legföljebb ezen az altesti úton juthatna némi társas örömhöz olykor, de leginkább ez is a magány egyik túlspilázott kifejezése. Ki-ki ezt a világot, valamilyen világot, jó esetben a sajátját keresi ebben az anális dzsungelben, melynek szabott, hierarchizált rendjét minden erőlködés nélkül rávetíthetjük a plázák és az aluljárók, mozielőcsarnokok, valamint drogelvonók mikrovilágára.
Nem a homoszexualitás bemutatása a valami ebben a produkcióban, az puszta eszköz, az egyik - meglehet, statisztikailag kisebbségi - lehetséges orientáció; és attól tartok, az előadás közönsége alighanem leragad ezen a ponton, és ez jórészt Alföldi hibája. Meg sem képződik, amit ezzel mint eszközzel mondani akar, viszont úgy tűnik föl, mintha a Kentaur által tervezett játékteret elöntő sivárság, lelki kín és restség az azonos neműek szerelmi vágyát kísérné. A Balázsovits Edit által játszott Lulu Robbie-val alkot furcsa - az egymásra- utaltság, az összetartozás csupa föltételes módjával megspékelt - párt, de Balázsovits annyira kapaszkodik a figura külsődleges eszközeibe, sztenderd megnyilvánulási módozataiba, hogy teljességgel hiteltelen.
És, sajnos, Alföldi az ő szokásos alkotócsapatához - Vörös Róbert dramaturg, Kentaur és Barta Andrea jelmeztervező - nem találta meg az ő színészeit. A fiatal meleg prostit, Garyt játszó Száraz Déneshez fűzte őt némi rendezői szeretet, ezért az ő jelenetei olykor mélyebbre mennek a sokkoló felszínnél, de sem a duplán megvert,
egyszerre drogos és buzi
Mark, sem a legbonyolultabb karakterrel bíró Robbie megformálása (Hujber Ferenc, illetve Almási Sándor által) nem megy túl az intenzív, elszánt és odaadó markírozáson. A férfiszerepben fölléptetett Almási Éva éppúgy igyekszik megfelelni a rendezői elvárásnak, és pontról pontra teljesíteni a rendezői instrukciókat, mint a többiek, de egyrészt azért a lányával egy színpadon szereplés kínálkozó poénját nem hagyja ki, másrészt beéri (akárcsak Alföldi) az ő fölléptetésének rendkívüliségével, a közeghez, darabhoz, témához mért szokatlanságával.
A darab - nem is rejtett, sőt: túlontúl provokatív - jellege könnyedén fölülüti a mélyén, töredékesen, a színházi nyelvet tekintve, azaz esztétikai értelemben provokatív mondandót. Semmi kétségem afelől, hogy Alföldi nemcsak érti, hanem ezúttal is tudta, mit akar megmutatni, ha tetszik, a pofánkba vágni - de aligha számolt azzal, hogy eszközei ezúttal célként fognak működni. Az óriáspornó eltakarja a vászon előtt-alatt-mögött kínlódó, parányi emberi lényeket, a dimenziók sem stimmelnek össze, amiként az előadás szerkezete is atomjaira hullik.
A vége persze most is szép, kifejező és erős - Alföldi ehhez aztán igazán ért: a zárlathoz. A Gary fenékbefúrását - alighanem megölését - követő lágy pucérság, a két másik fiúé és a lányé, valamint a vászon előtti al- és a vászon mögötti felvilág összefonódása, a meztelen szereplők és a dizőz, valamint a zenekar együttes éneke bonyolult, finom és hatásos közlés. De hát ez a legvég.
Csáki Judit
