Színház: Anál (Shopping and fucking)

szerző
Csáki Judit
publikálva
2002/49. (12. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Legjobb nem várni semmit, és akkor majdnem mindig kellemesen csalódik az ember; de a várakozást úgy hívják, színházi tapasztalat, és nem lehet fölfüggeszteni. Mark Ravenhill Shopping and fucking című darabja afféle rendezői krédó, szerte Európában.

Legjobb nem várni semmit, és akkor majdnem mindig kellemesen csalódik az ember; de a várakozást úgy hívják, színházi tapasztalat, és nem lehet fölfüggeszteni. Mark Ravenhill Shopping and fucking című darabja afféle rendezői krédó, szerte Európában.

Pedig nem valami jó a darab, mert miközben a szó legszorosabb értelmében fenekestül forgatná föl a színházi konvenciókat, és csöppet sem mellesleg jókora követ dobna a hipokrízis állóvizébe, atomjaira esik szét, mielőtt még összeállt volna. Azon persze csöppet sem csodálkozom, hogy Alföldi Róbertet ez nem tántorította el attól, hogy színre vigye; nyilván abban bízott, hogy az ő anyanyelvi teatralitása majd kovásza lesz a dolognak.

A darab amúgy pontosan a címről szól, Varró Dániel remek és tőle szokatlanul szikár fordításának egyik immanens erénye, hogy a címet változatlanul hagyta, a globalizálódó világban, ugye, ennyit mindenki tud magyarul - a shopping is, a fucking is életforma, a kettő együtt pláne.

És mindkettő magában foglalja társadalmilag deviánsnak tartott szélsőségeit: a shopping a furtonfurt mikrokaját, a műtáplálékot, a fucking meg a pénzért, egyébért vásárolt - ezúttal döntően homoszexuális - örömet, és mindkettő a drogot, ami már nem a kábulathoz, az extra feelinghez, hanem az élethez kell.

A Thália alaposan ledurrant régi stúdiója lassan ordítóan adekvát helyszínévé válik az ilyen al- és belvilági produkcióknak, hovatovább vétek lenne helyrehozni, mert elrontaná. Ezúttal a meglepően flexibilis tér alapeleme egy jókora - és vízszintes tengelye mentén - forgatható vetítővászon, mely olykor sejtelmes tüllfüggönyként szolgál, mögötte Váczi Eszter mint ellenpont-dizőz és a Szörp zenekar: kinek finom, kinek elviselhetetlenül nyálas zenét adnak, hírt egy másik - éppoly vacak? - világból.

Ha vetítővászon, akkor viszont kőkemény pornó megy rajta - na, arra már kíváncsi lennék, hogy a nézőtéren ilyenkor hányan jutnak azon elementárisan sokkoló hatás mögé, amit

a méteres farkak

és a kráterszerű vaginák, illetve segglukak produkálnak vagy az elszánt-elkeseredett onanizálás; hogy a mikróban forgó műanyag tálakat ezúttal reklámszünetnek tekintsem, pedig nem azok.

Nem a sokkolás itt a lényeg, még Alföldi szerint sem; hanem az a rengeteg, fájdalmasan sivár magány, pontosabban magába zárt világ, amely legföljebb ezen az altesti úton juthatna némi társas örömhöz olykor, de leginkább ez is a magány egyik túlspilázott kifejezése. Ki-ki ezt a világot, valamilyen világot, jó esetben a sajátját keresi ebben az anális dzsungelben, melynek szabott, hierarchizált rendjét minden erőlködés nélkül rávetíthetjük a plázák és az aluljárók, mozielőcsarnokok, valamint drogelvonók mikrovilágára.

Nem a homoszexualitás bemutatása a valami ebben a produkcióban, az puszta eszköz, az egyik - meglehet, statisztikailag kisebbségi - lehetséges orientáció; és attól tartok, az előadás közönsége alighanem leragad ezen a ponton, és ez jórészt Alföldi hibája. Meg sem képződik, amit ezzel mint eszközzel mondani akar, viszont úgy tűnik föl, mintha a Kentaur által tervezett játékteret elöntő sivárság, lelki kín és restség az azonos neműek szerelmi vágyát kísérné. A Balázsovits Edit által játszott Lulu Robbie-val alkot furcsa - az egymásra- utaltság, az összetartozás csupa föltételes módjával megspékelt - párt, de Balázsovits annyira kapaszkodik a figura külsődleges eszközeibe, sztenderd megnyilvánulási módozataiba, hogy teljességgel hiteltelen.

És, sajnos, Alföldi az ő szokásos alkotócsapatához - Vörös Róbert dramaturg, Kentaur és Barta Andrea jelmeztervező - nem találta meg az ő színészeit. A fiatal meleg prostit, Garyt játszó Száraz Déneshez fűzte őt némi rendezői szeretet, ezért az ő jelenetei olykor mélyebbre mennek a sokkoló felszínnél, de sem a duplán megvert,

egyszerre drogos és buzi

Mark, sem a legbonyolultabb karakterrel bíró Robbie megformálása (Hujber Ferenc, illetve Almási Sándor által) nem megy túl az intenzív, elszánt és odaadó markírozáson. A férfiszerepben fölléptetett Almási Éva éppúgy igyekszik megfelelni a rendezői elvárásnak, és pontról pontra teljesíteni a rendezői instrukciókat, mint a többiek, de egyrészt azért a lányával egy színpadon szereplés kínálkozó poénját nem hagyja ki, másrészt beéri (akárcsak Alföldi) az ő fölléptetésének rendkívüliségével, a közeghez, darabhoz, témához mért szokatlanságával.

A darab - nem is rejtett, sőt: túlontúl provokatív - jellege könnyedén fölülüti a mélyén, töredékesen, a színházi nyelvet tekintve, azaz esztétikai értelemben provokatív mondandót. Semmi kétségem afelől, hogy Alföldi nemcsak érti, hanem ezúttal is tudta, mit akar megmutatni, ha tetszik, a pofánkba vágni - de aligha számolt azzal, hogy eszközei ezúttal célként fognak működni. Az óriáspornó eltakarja a vászon előtt-alatt-mögött kínlódó, parányi emberi lényeket, a dimenziók sem stimmelnek össze, amiként az előadás szerkezete is atomjaira hullik.

A vége persze most is szép, kifejező és erős - Alföldi ehhez aztán igazán ért: a zárlathoz. A Gary fenékbefúrását - alighanem megölését - követő lágy pucérság, a két másik fiúé és a lányé, valamint a vászon előtti al- és a vászon mögötti felvilág összefonódása, a meztelen szereplők és a dizőz, valamint a zenekar együttes éneke bonyolult, finom és hatásos közlés. De hát ez a legvég.

Csáki Judit

szerző
Csáki Judit
publikálva
2002/49. (12. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...