Színház: Szkander (Bartis Attila: Anyám, Kleopátra)

  • Csáki Judit
  • 2003. április 3.

Zene

Ez bizony egy egészen jó regény, bizonygatom magamnak és egyéb hitetlenkedőknek, akik épp kiájulnak a Nemzeti Színház stúdiójából az előadás után. De mivel A nyugalom és az Anyám, Kleopátra köszönő viszonyban sincsen egymással, reménytelen a helyzetem, még magam előtt is. Pedig Bartis Attila írta mindkettőt - de tán épp ez a baj.

Ez bizony egy egészen jó regény, bizonygatom magamnak és egyéb hitetlenkedőknek, akik épp kiájulnak a Nemzeti Színház stúdiójából az előadás után. De mivel A nyugalom és az Anyám, Kleopátra köszönő viszonyban sincsen egymással, reménytelen a helyzetem, még magam előtt is. Pedig Bartis Attila írta mindkettőt - de tán épp ez a baj.Nem szórakoztatok én most senkit azzal, hogy végigszaladok a tartalmi különbségeken; pedig szórakoztató lenne, hiszen, mint mondtam, a regény jó. A Nemzeti Színház stúdiójában játszott darab viszont nem egyszerűen rossz, hanem önmaga ellensége: zavaros és érthetetlen, tétova és bizonytalan.

Pedig A nyugalomból valószínűleg lehetett volna színdarabot írni. Nem tette meg senki. Ehelyett megpróbálták színpadra tenni a vegytiszta epikát (ahol változtattak, például a végén, ott rossz melodrámára cserélték a regényben logikus végső történést), amely elindul egy markáns nyomvonalon, majd, ahogy ez egy regényben szokás, szépen szétcsordogál, indákat növeszt, burjánzik, majd a végén ismét összetart. De a színpadon ez nem működik. Szkander: a színpad győz. Na hiszen.

Van egy anya, aki valaha (a regényben tizenöt, a színpadon tíz évvel ezelőttig) ünnepelt színésznő volt, de immáron tíz éve ki sem lép a lakásból, ahol a fiával együtt él. És főállásban, teljes színésznői pompájában az ő életét keseríti, nyomasztja, teszi tönkre. Részben betegségből, részben sértettségből, gonoszságból, féltékenységből - bonyolult ügy az ilyesmi. A fiú tehetetlen és egyre kétségbeesettebb. A szerelme, Eszter megváltaná, ha tudná - nem tudja. És van egy lánytestvér is, aki elment, majd meghalt, de mint emlékkép föl-földereng, amúgy fiktív levelek útján érintkezik a csonka családdal. És van még egy könyvkiadó-szerkesztő, aki majdnem minden szereplőhöz intenzíven kapcsolódik, és van még a háttérben egy eléggé rejtélyes apa, aki szintén... És a szexuális viszonyok többé-kevésbé kifürkészhetetlenek; gyaníthatóan

mindenki mindenkivel,

mármint a heteroszexuális körön belül...

A Garas Dezső rendezte előadás régebbi terv, mint ahogy Upor László dramaturg a Nemzetibe szerződött. Ennek pusztán annyi a jelentősége, hogy a produkció épp azt a résztvevőt nélkülözte leginkább, akire a legnagyobb szüksége lett volna: egy dramaturgot, aki megcsinálja azt a bizonyos színművet. Lenyiszálja a rengeteg kacskaringót, átvágja az érthetetlen és színházilag teljességgel használhatatlan kanyarokat, megrostálja az effekteket, eldönti, hogy a lineáris játék mellett filmbejátszás, színpadi flash-back vagy álom legyen - és így tovább. Aztán a rendező megkérdezi a díszlettervezőtől - Kentaurtól -, hogy mi a fenének úszik itt a vízen minden, és ha választ kap a kérdésre, akkor azt figyelembe veszi rendezés közben.

És ha már sikerült a színésznő-anya szerepére megnyerni Udvaros Dorottyát (akit ámulva bámulok, és nemcsak a hihetetlen képességeit, hanem bámulatos energiáját, remek színészi kondícióját), ami nem föltétlenül remek ötlet, mert reménytelenül fiatal a szerephez, akárhogy szabták-vágták az anyagot, akkor muszáj lett volna mellé tenni egy ugyancsak húzós színészt a fiú szerepére, mert Hujber Ferenc nem az. Jó filmen - de itt akkor sem lenne jó, ha minden és mindenki más jó lenne, beleértve a drámát, a rendezést, mindent.

A húgnak persze könnyebb, ő meg van halva, ezért csak átvágtat néhány jeleneten, és kész. Tóth Auguszta tehát a szerencsések közé tartozik. Akárcsak Csoma Judit, aki a szerkesztőnőt játssza, cinikus és szabados érett asszonyt, néhány zárt jelenetben (ha nem zárt a jelenet, hanem átsétál a pallón egy másik időbe és másik lakásba, akkor már baj van, nagy). De Csoma jó, miért ne lenne az, amikor jó szokott lenni.

Nem szerencsés viszont Szávai Viktória - ő Fehér Esztert, Andor, a fiú szerelmét játssza -, de nem tehet semmiről: rendező kellett volna neki, és egy szerep sem ártott volna.

Apropó, rendező: nem tudom, Garas Dezső miért, milyen ambíciók által hajtva veselkedett neki a darabnak. Nem tudom, mit akart elmondani vele - csak azt tudom, hogy

bármit akart, nem sikerült

Meg azt is tudom, mert láttam, hogy kétségbeesetten erőlködtek, hogy amolyan igazi színházi körítés vegye körül a zűrzavart (ebbe a kétségbeesésbe belejátszhatott az is, hogy a Kentaur szabta játéktér lötyög a stúdiónak túlságosan széles térben) - nem elég a víz meg a palló, még egy másik szint, egy felső folyosó is van a játéktérben; amiként nem elég a színpadi flash-back, még filmbejátszás is van a kazettás háttéren. Van itt minden, ami a csövön kifér, csak darab meg előadás nincsen.

És azt kell még elmondani, hogy Udvaros Dorottya, aki sok mindent, majdnem mindent magától is tud, azért néha rendezőre szorul; pontosabban egy jó rendező mindig csodákra sarkallja. Itt viszont kénytelen tötymörgéssel és tipegéssel, az öregség legfelületesebb gesztusaival jelezni a szerep korát és állapotát; színészi ál- vagy pótcselekvés ez, a magára hagyottság ordító jelzése. Pedig Udvaros azon kevés nagy színésznő egyike, aki csöppnyi engedményt sem tesz a pályán; tiszteletre méltó elszántsággal megy el mindenféle haknik és színháznak álcázott önálló estek mellett, és keresi-kutatja az igazi feladatokat. Nagy szegénységi bizonyítványa jelenlegi színházművészetünknek, hogy egyetlen színház sem rohan, hogy rá építsen évadot, előadást. Pedig csak a Madách Kamarába kell elmenni, hogy lássuk, mit tud most. A Jelenetek egy kivégzésből című Barker-darabot kell megnézni - remélem, megy még.

Csáki Judit

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.