Ez bizony egy egészen jó regény, bizonygatom magamnak és egyéb hitetlenkedőknek, akik épp kiájulnak a Nemzeti Színház stúdiójából az előadás után. De mivel A nyugalom és az Anyám, Kleopátra köszönő viszonyban sincsen egymással, reménytelen a helyzetem, még magam előtt is. Pedig Bartis Attila írta mindkettőt - de tán épp ez a baj.Nem szórakoztatok én most senkit azzal, hogy végigszaladok a tartalmi különbségeken; pedig szórakoztató lenne, hiszen, mint mondtam, a regény jó. A Nemzeti Színház stúdiójában játszott darab viszont nem egyszerűen rossz, hanem önmaga ellensége: zavaros és érthetetlen, tétova és bizonytalan.
Pedig A nyugalomból valószínűleg lehetett volna színdarabot írni. Nem tette meg senki. Ehelyett megpróbálták színpadra tenni a vegytiszta epikát (ahol változtattak, például a végén, ott rossz melodrámára cserélték a regényben logikus végső történést), amely elindul egy markáns nyomvonalon, majd, ahogy ez egy regényben szokás, szépen szétcsordogál, indákat növeszt, burjánzik, majd a végén ismét összetart. De a színpadon ez nem működik. Szkander: a színpad győz. Na hiszen.
Van egy anya, aki valaha (a regényben tizenöt, a színpadon tíz évvel ezelőttig) ünnepelt színésznő volt, de immáron tíz éve ki sem lép a lakásból, ahol a fiával együtt él. És főállásban, teljes színésznői pompájában az ő életét keseríti, nyomasztja, teszi tönkre. Részben betegségből, részben sértettségből, gonoszságból, féltékenységből - bonyolult ügy az ilyesmi. A fiú tehetetlen és egyre kétségbeesettebb. A szerelme, Eszter megváltaná, ha tudná - nem tudja. És van egy lánytestvér is, aki elment, majd meghalt, de mint emlékkép föl-földereng, amúgy fiktív levelek útján érintkezik a csonka családdal. És van még egy könyvkiadó-szerkesztő, aki majdnem minden szereplőhöz intenzíven kapcsolódik, és van még a háttérben egy eléggé rejtélyes apa, aki szintén... És a szexuális viszonyok többé-kevésbé kifürkészhetetlenek; gyaníthatóan
mindenki mindenkivel,
mármint a heteroszexuális körön belül...
A Garas Dezső rendezte előadás régebbi terv, mint ahogy Upor László dramaturg a Nemzetibe szerződött. Ennek pusztán annyi a jelentősége, hogy a produkció épp azt a résztvevőt nélkülözte leginkább, akire a legnagyobb szüksége lett volna: egy dramaturgot, aki megcsinálja azt a bizonyos színművet. Lenyiszálja a rengeteg kacskaringót, átvágja az érthetetlen és színházilag teljességgel használhatatlan kanyarokat, megrostálja az effekteket, eldönti, hogy a lineáris játék mellett filmbejátszás, színpadi flash-back vagy álom legyen - és így tovább. Aztán a rendező megkérdezi a díszlettervezőtől - Kentaurtól -, hogy mi a fenének úszik itt a vízen minden, és ha választ kap a kérdésre, akkor azt figyelembe veszi rendezés közben.
És ha már sikerült a színésznő-anya szerepére megnyerni Udvaros Dorottyát (akit ámulva bámulok, és nemcsak a hihetetlen képességeit, hanem bámulatos energiáját, remek színészi kondícióját), ami nem föltétlenül remek ötlet, mert reménytelenül fiatal a szerephez, akárhogy szabták-vágták az anyagot, akkor muszáj lett volna mellé tenni egy ugyancsak húzós színészt a fiú szerepére, mert Hujber Ferenc nem az. Jó filmen - de itt akkor sem lenne jó, ha minden és mindenki más jó lenne, beleértve a drámát, a rendezést, mindent.
A húgnak persze könnyebb, ő meg van halva, ezért csak átvágtat néhány jeleneten, és kész. Tóth Auguszta tehát a szerencsések közé tartozik. Akárcsak Csoma Judit, aki a szerkesztőnőt játssza, cinikus és szabados érett asszonyt, néhány zárt jelenetben (ha nem zárt a jelenet, hanem átsétál a pallón egy másik időbe és másik lakásba, akkor már baj van, nagy). De Csoma jó, miért ne lenne az, amikor jó szokott lenni.
Nem szerencsés viszont Szávai Viktória - ő Fehér Esztert, Andor, a fiú szerelmét játssza -, de nem tehet semmiről: rendező kellett volna neki, és egy szerep sem ártott volna.
Apropó, rendező: nem tudom, Garas Dezső miért, milyen ambíciók által hajtva veselkedett neki a darabnak. Nem tudom, mit akart elmondani vele - csak azt tudom, hogy
bármit akart, nem sikerült
Meg azt is tudom, mert láttam, hogy kétségbeesetten erőlködtek, hogy amolyan igazi színházi körítés vegye körül a zűrzavart (ebbe a kétségbeesésbe belejátszhatott az is, hogy a Kentaur szabta játéktér lötyög a stúdiónak túlságosan széles térben) - nem elég a víz meg a palló, még egy másik szint, egy felső folyosó is van a játéktérben; amiként nem elég a színpadi flash-back, még filmbejátszás is van a kazettás háttéren. Van itt minden, ami a csövön kifér, csak darab meg előadás nincsen.
És azt kell még elmondani, hogy Udvaros Dorottya, aki sok mindent, majdnem mindent magától is tud, azért néha rendezőre szorul; pontosabban egy jó rendező mindig csodákra sarkallja. Itt viszont kénytelen tötymörgéssel és tipegéssel, az öregség legfelületesebb gesztusaival jelezni a szerep korát és állapotát; színészi ál- vagy pótcselekvés ez, a magára hagyottság ordító jelzése. Pedig Udvaros azon kevés nagy színésznő egyike, aki csöppnyi engedményt sem tesz a pályán; tiszteletre méltó elszántsággal megy el mindenféle haknik és színháznak álcázott önálló estek mellett, és keresi-kutatja az igazi feladatokat. Nagy szegénységi bizonyítványa jelenlegi színházművészetünknek, hogy egyetlen színház sem rohan, hogy rá építsen évadot, előadást. Pedig csak a Madách Kamarába kell elmenni, hogy lássuk, mit tud most. A Jelenetek egy kivégzésből című Barker-darabot kell megnézni - remélem, megy még.
Csáki Judit
