Tisza-parti pornográfia (Botrányszag a Szegedi Nemzeti Színházban)

szerző
Csáki Judit
publikálva
2003/10. (03. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Csak annyi biztos: elmarad a Szegedi Nemzeti Színház erre az évadra tervezett összes bemutatója, köztük elsőként Prokofjev A tüzes angyal című operája Kovalik Balázs rendezésében (aztán Zsótér Sándor rendezésében a Lear király, aztán Valló Péter rendezésében Simon Gray darabja, A kicsengetés). A következmények - drámaian fogalmazva - beláthatatlanok; prózaian fogalmazva nagyon is beláthatók.

Csak annyi biztos: elmarad a Szegedi Nemzeti Színház erre az évadra tervezett összes bemutatója, köztük elsőként Prokofjev A tüzes angyal című operája Kovalik Balázs rendezésében (aztán Zsótér Sándor rendezésében a Lear király, aztán Valló Péter rendezésében Simon Gray darabja, A kicsengetés). A következmények - drámaian fogalmazva - beláthatatlanok; prózaian fogalmazva nagyon is beláthatók.

A Szegedi Nemzeti Színház - amely az utóbbi időben szokás szerint minden évadban kirukkol valami szakmai csemegével (két évvel ezelőtt Britten Szentivánéji álom című operáját Zsótér Sándor rendezte) - úgy le fog csücsülni, hogy nincs az a (színész)igazgató, aki talpra állítja. Ez persze nem mérhető sem számokkal, sem lenullázott és eltávolított gazdasági igazgatókkal, de többnyire még a látogatottsággal sem - ezek művészi ügyek, s mint ilyenek, megannyi piha manapság.

Annak idején, Korognai Károly színészigazgató kinevezésekor a sajtó egyik része vehemens kételyét fejezte ki az alkalmasságával kapcsolatban - nota bene: a színészek közt járványos igazgatói ambíció és ennek következményei korunk színházi pestisét hozzák, s a csekély számú kivétel mindössze kivétel, amely

nem erősíti a szabályt,

mert semmi köze hozzá -, de ennek az akkori politikai kinevezés-dömpingben természetesen semmi foganatja nem volt. (A politikai kinevezésdömping egyébként nálunk nem párt- vagy kormányspecifikus.) Aztán két évvel ezelőtt a szegedi színházi nagyüzem (amely addigra számos gazdasági igazgatót fölemésztett) kiérdemelte a helyi önkormányzat kitüntetett figyelmét, amennyiben Zoltán Gábor önkormányzati biztost odaküldték tüzet oltani. A tűz - súlyos pénzekkel nyilván - elaludt, Korognai a helyén maradt.

És mostanság alighanem élete legnagyobb baklövésének tartja, hogy tavaly nyáron maga mellé vette - "jobbkezének", mint mondta - Kocsis László Leventét ügyvezető igazgatónak, akiből a lehetőségek alapos átvizsgálása után kreatív ügyvezető igazgató lett (nem tudom, micsoda ez). Kocsis László Levente jelenleg a színház megbízott igazgatója, de színház, illetve bemutatók nem lévén, leginkább válságkezeléssel foglalkozik. Korognai magától mondott le - nem mintha lett volna más menekülési útja -, akkor, amikor világossá vált számára, hogy a színház totális csődje elkerülhetetlen. Ilyenformán viszont maradt annyi puvoárja, hogy ő jelölhette ki utódját: Kocsis László Leventét. Aki - miután korábban semmit nem tudott a színház és az igazgató belső ügyeiről - mostanság leginkább az aktákat búvárolja, és ebből a tevékenységből sok jó nem származik Korognaira nézvést. Mindennap újabb meglepetésekkel, felelőtlen kötelezettségvállalással, rossz gazdálkodással és számos egyéb balhéval szaporítja a listát, s e tettek egyszer már megjárták ugyan a rendőrséget, eddig nem jártak büntetőjogi következményekkel, bár senki azok közül, akikkel beszéltem, nem kételkedik benne, hogy fognak. Csak én.

De még ezt megelőzően ismét föltűnt a színházban

az önkormányzati tűzoltó,

Zoltán Gábor. És ezt megelőzően világossá vált Korognai számára a színház anyagi helyzete - nagyjából tavaly októberben. Azért a maga rendezte bemutatót - Molnár Üvegcipőjét - még persze megtartották; tudják, ilyenkor úgymond a világ legtermészetesebb dolga, hogy az igazgató a saját bt.-jével szerződik az adott alkotói munkára. Korognai - a kényszerhelyzet spiráljában - még megpróbált megmenteni némi rangot, de az már nem jött össze, hogy az igazgatói pozícióról lemondván, megtartsa a főrendezői és a prózai tagozatvezetői státust. Most tehát közalkalmazott: színész.

A tüzes angyalt, a legelső leállított produkciót Kovalik Balázs rendezte volna, és a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik rangos bemutatójaként tartották számon azok, akik tudják, mi fán terem. Fölteszem, közéjük tartoznak azok is, akik eldöntötték, hogy a színház anyagi helyzete nem teszi lehetővé ezt a bemutatót (sem): az önkormányzati biztos Zoltán Gábor és a megbízott igazgató Kocsis László Levente. A döntéshozók szerint az utolsó lehetséges pillanatban, az alkotók szerint már az után született meg ez a döntés; mindenesetre tény, hogy az első próba előtti napon. (Már volt díszletterv, Horgas Péteré, jelmezterv, Benedek Marié, sőt elkezdődtek a munkák. A rendező Kovalik Balázs már belenyomta azt a nem tudom mennyi, de sok időt, fél évet biztosan, ami a rendezői fölkészüléshez kell. Az énekesek - a két főszereplő, Rálik Szilvia és Busa Tamás - már megtanulták a szerepet. És biztos történt sok egyéb is; az például, hogy a döntés előtt egy héttel az önkormányzati biztos még azt erősítette meg, hogy lesz bemutató. "Közben változott a helyzet, újabb adatok kerültek elő", mondja erre Zoltán Gábor.)

Az alkotókat - Horgas Pétert például, de magát a rendezőt, Kovalik Balázst is - telefonon hívta föl Toronykői Attila, az operatagozat ügyvezetője, hogy ne menjen másnap Szegedre. A Budapesti Tavaszi Fesztivált értesítették - Koch Andrea szerint igen tisztességes, korrekt levélben - a kialakult helyzetről, melynek egyik következménye, hogy ők - mármint a fesztivál - nem utalják át a hétmilliós támogatást, viszont a színház fizet három és fél millió kártérítést. Ennél persze többet: kártérítés jár az összes művésznek. Lesz persze, aki - magától vagy rábeszélésre - lemond róla, hiszen a művész kiszolgáltatott: nem tudhatja, lesz-e következő felkérés, ha most él a jogaival.

A kártérítések summája persze töredéke lesz csak annak a harmincmilliónak, amibe a produkció került volna - de csak a semmiért kifizetni még mindig túl sok. Kocsis László Levente szerint ilyen áron tudják biztosítani, hogy a színházban az évad végéig estéről estére fölmegy a függöny, igaz, a régi repertoár darabjaira. Színházban ilyesmi persze per definitionem nincsen; ez majdnem olyan, mintha föl se menne a függöny, és egészen olyan, mint például embernél a kóma: olyan, mintha élne, de mégsem.

Fölteszem, ilyenkor hosszas és személyes tárgyalások folynak alkotók és színházvezetők közt; alkudoznak, próbálják lefaragni a költségeket, szponzorokért szaladgálnak, fizetési halasztást kérnek - legalább az alkotóktól -, lemondanak saját fizetésükről, közös kalapba dobják a zsebpénzt - és majd csak lesz valami. "Engem a világon senki meg nem kérdezett, hogy nem tudnám-e két tonettszékkel megcsinálni az egészet, esetleg úgy, hogy most gázsit sem kapok. Csak a döntést üzenték meg - és azóta sem beszélt velem senki", mondja Kovalik Balázs. Aki a Prokofjevért lemondott például arról, hogy a Magyar Állami Operaházban megrendezze a hamarosan bemutatandó Die Erwartung/Törpe című előadást, a Pepsi-szigetre pedig meghívták volna nyárra egy régebbi szegedi rendezését, a Sevilla, se borbélyt, amitől most, az események hallatára - miért, miért nem - hanyatt-homlok elálltak a szervezők. Pedig A tüzes angyalra sem tálcán érkezett az ajánlat: Kovalikék hosszan kapacitálták a közreműködőket, lobbiztak a Budapesti Tavaszi Fesztiválnál - szóval alaposan kockára tették személyes hitelüket.

"Igyekszünk mindenkit kárpótolni, és nagyon szeretném, ha az elmaradt produkciók hamarosan létrejönnének", mondja Kocsis László Levente. A Prokofjev-opera esetében ez

teljes képtelenség,

de nehéznek látszik a két másik bemutató esetében is; még akkor is, ha leszámítjuk a keserű tapasztalat okozta kedvetlenséget, és csak az egyeztetési nehézségekre gondolunk. És persze arra, hogy Kocsis László Levente csak a saját nevében ígérhet. "Megpályázom a színház-igazgatói posztot, de ígérni csak akkor tudok, ha én nyerem meg." Gondolom, de lehet, hogy csak én, hogy erre, belülről pályázván és az önkormányzattal készségesen együttműködvén, van némi esélye. A színház gyakori vendégművésze, Székhelyi József a szóbeszéd szerint szintén pályázik - egyelőre azonban csak rendez és játszik, és noha elterjedt róla, hogy Kocsis pályázatában a prózai tagozat vezetője lenne, valamint az is, hogy már most is az igazgató tanácsadója és a színház pénzén lakik a Tisza Szállóban, ezek alaptalan pletykák. Valahányszor a Tisza Szállóban lakik, ő fizeti a cechet. Akárcsak Márton Éva, akit e sorok írója nagyon régről, a szolnoki színház titkársági szobájából ismer, és aki viszont tényleg a szegedi igazgató tanácsadója - ebbéli minőségében fizetést bizonyára kap, szállodai szobát nem. A csőd az csőd, ugye.

Ráadásul nemcsak a színház ment csődbe Szegeden, hanem az egész város. Utóbbinál 7-8 milliárd, előbbinél 300-400 millió hiányzik. És végtére ez a legfőbb kérdés - és nemcsak Szegeden, hanem mindenütt: hol ez a 300 millió? Ki tapsolta el és mire? Tényleg visszacsurgott-e kampánycélokra, vagy lakások épültek belőle? Ki felel érte és mikor? Meg egyáltalán: meddig megy ez még így, amikor olyan halál unalmas?

Ajánlott levelek mentek az érintetteknek, mondja Kocsis László Levente. Minden nagyon jogszerűnek és szabályszerűnek látszik. Az érintettek megkapták a levelet, sőt: korrekt beszélgetés folyt a felek közt, és tényleg lesz kártérítés.

Milyen tiszta, "semmi különös" ügy ez az egész. Szeged, mármint a színház alighanem alaposan belerokkan, de, mint a cikk elején mondtam, az igazán nem számít. Lesz pályázat, lesznek pályázók, marad végül két favorit, osztozik rajtuk kormánypárt és ellenzék, nyer az erősebb, veszít a színház.

Ez utóbbi mondatba különböző városok és személyek neve behelyettesíthető. Miskolc, Sopron és amiről e pillanatban még nem tudok, pedig már áll a bál. És így lesz ez mindaddig, amíg mindenféle önkormányzatok mindenféle kulturális bizottságai, jó meg rossz szándékkal, de szinte kizárólag szakértelem nélkül, álságos szakmai álcázás után pártjuk utasításai szerint nevezik ki az igazgatót. Ráadásul - innen a színészigazgatói járvány - a szívük oda húz, ahol ismerős arcot látnak, főleg, ha az ismerős arc kitünteti őket személyes figyelmével, lobbizás címén. Így fog ez menni mindaddig, amíg Antonio vagy kicsoda a valamelyik Való világból az ő sokkal nagyobb ismertségével le nem körözi őket.

Csáki Judit

szerző
Csáki Judit
publikálva
2003/10. (03. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...