A sajka

Herczeg Ferenc: Bizánc

  • Csáki Judit
  • 2013.01.13 13:12

Színház

A darabról és szerzőjéről mindenki hallott - Herczeg Ferenc Bizáncára illik jelentőségteljesen rábólintani (bár a Kék rókára és benne arra a bizonyos Cecilre jobban csillannak a tekintetek). Ahogyan azt is illik - legalább bizonyos körökben - tudni, hogy a világháború után méltatlanul indexre került szerző ebben az opusban mintegy megjósolta a Monarchia szétesését, 1904-ben.

Hát, nem tudom. A Bizánc virtigli klasszicista dráma, erőteljes romantikus beütéssel. Cselekmény, hely, idő, akárcsak Arisztotelésznél - na jó, Corneille -, a hős meg, érdemli vagy sem, hősiesen hal meg.

A székesfehérvári színház előző direkciója hívta meg Bagó Bertalant, rendezne már valami történelmit. A Bánk bán országszerte elhíresült Kecskemétről - gondolom, innen az ötlet. Bagó a Bizáncot választotta; föltehetően a történet örök érvényűnek tekinthető példázatjellege érdekelte: ha uralkodásról van szó, a rossz is és a jó is elnyeri méltó vagy méltatlan büntetését. Némi reményt az nyújthat, hogy az erkölcsi emelkedettséget esetleg díjazza az utókor.

A tér mindenesetre semleges: jókora fémszínű, fémszerű oszlopok-falak csúszkálnak be oldalról, és szűkítik vagy tágítják a tróntermet; leghátul pedig Dobri Dániel (a zeneszerző) együttese zenél, aláfest és stílust erősít.

A díszletet chaplini bohócruhába bújt táncosok mozgatják, akik - Horváth Csaba koreográfiája szerint - afféle emotikonként kísérik végig az előadást. A játszó személyek nem vesznek ugyan tudomást róluk - mintha nem is látnák őket -, de mi annál gazdagabbnak érezzük jelenlétüket, mert ebből fakad némi feszültség. Kortársi néma kommentátorok: testükkel, mozgásukkal mutatják, hogy nekik és nekünk már múlt, ami a szereplőknek jelen és nem látható jövő. Hát, múltnak éppen nem valami fényes... Viszont az előadásban erős, látványos elem.

A darab főszerepei némiképp merevek: Konstantinnak például csak a legvégén adatik meg, hogy belülről is emberi formát öltsön. Felesége, Iréne császárné pedig maga is mondja, hogy ő császárnénak született, ugye; hitvesi hűséget, asszonyi erőt ne várjon tőle senki. A romantikus kliséktől némileg monokróm a jellemük is: zsarnok császár, haszonleső, árulásra kész császárné.

A dilemma pedig az, hogy a várost és a birodalmat leigázó Mohameddel szemben milyen harcmodor kínálná előbb a tisztes szembeszegülést, majd a méltóságteljes vereséget. Egyikre sem mutatkozik esély, hiszen mindkettőt csak a császár áhítja igazán - a birodalom, vagyis az istenadta nép, beleértve a főrendeket is, alig várja, hogy nyíltan állhasson át (Kavafisz verse, A barbárokra várva akár mottója lehetne az előadásnak). És bár Herczeg Ferenc nem tartóztatja meg magát a sommás elítéléstől, Bagó rendezése valamelyest tompít: az álnok Irénét leszámítva (aki pompás státusa megtartását tartja csak szem előtt, és Mohamedet várva csinos kis félholdat tűz a hajába) a többiek csak túlélni akarnak, eléggé érthetően. Mindenki hordja magában egyrészt a rossz országvezetés okozta sérelmeket, másrészt a megosztottság következményeit; az egyház például inkább Mohamed oldalára áll az "eretnek római egyház" ellen, a tájszólásban beszélő "népies költő" is az új uralkodótól várja legalább saját föllendülését - nem volt velük jól bánva, na.

Lojalitást - illetve annál is többet: hűséget - csak a fizetett zsoldosoktól várhat Konstantin. Vezetőjük, Giovanni kezdettől fogva látja, hogy a császárt árulók veszik körül, és látja azt is, hogy itt már legföljebb a méltóságot lehet megmenteni. Egyed Attila alakítása az egyik legjobb az előadásban: a jó "szakember", vagyis a profi katona bensőséges, emberi vonásoktól válik drámai erővé.

A másik legjobb Tamási Zoltán: Lala Kalil török követ szerepében bölcsesség és rezignáció keveredik a figurában. Röpke villanásában - a szónoki képességeit üzleti alapon hasznosító, majd saját vállalkozásába belebukó Dukasz szerepében - jó Lábodi Ádám is.

És Hirtling István Konstantinja a legvégére lesz jó; amikor már remény semmi, de egy utolsó nagy húzásra és egy szabad halálra van még lehetőség. Már se korona, se palást - és láthatóvá válik egy önhibájából is sokszorosan becsapott, elárult ember. Addig erősen tapad a klisékből fakadó külsődleges játékhoz, miként a császárnét alakító Kubik Anna is beéri az álnok asszony kézre eső sablonjaival.

Bagó Bertalan rendezése szabadon engedi fantáziánkat a kortársi asszociációk tágas mezején, de nem erőltet semmit. Szépen végigvezet a fő- és mellékszereplők különb-különb színeváltozásán, amelyeken sem ő - mármint rendezésében - nem háborodik föl, sem bennünket nem késztet ilyesmire. Ráismerünk az erő hatalmának korokon átívelő jellegzetességeire, nyugtázzuk, hogy a hatalom birtoklása végletes és végzetes magányt okoz; amikor Konstantin a török követtől számtalan gályát kér, hogy híveivel elmenekülhessen, a követ annyit mond: "egy sajka ring a Márvány-tengeren, az bőven elég lesz összes hívednek". És tényleg.

Vörösmarty Színház, december 4.

Neked ajánljuk