Félrecsúszott szenvedély

Závada Pál: Jadviga párnája

  • Csáki Judit
  • 2012.12.15 12:11

Színház

Egy regény átemelése színpadra nem elsősorban azért kockázatos, mert szükségképpen kimaradnak fontosnak tartott elemek, részletek, fordulatok; nem is azért, mert mások meg átíródnak - hanem leginkább azért, mert az epikában mintegy természetesen és súlyosan múló időt és a múlás ugyancsak természetes hatásait nehéz a színpadra tenni. Márpedig Závada Pál regényében Ondris szomorú és állhatatos szerelmét a múló idő (és a benne, általa történtek) teszik tragédiává.

A tragédia összejön azért a Belvárosi Színházban - és ez a dramatizálás erénye. Závada Pál maga írta a színpadi művet, jól megterhelve a játszó személyeket azzal, hogy sokszor olyan (epikus-költői) mondatokat ad a szájukba, ahogy "ember nem beszél". Ez nem baj; a játszó személyek ugyanis rendre fölülemelkednek ezen, és megmutatják: ember így (is) beszél.

Jók a színészek, egytől egyig. Nagy kár, hogy a rendező, Hargitai Iván sem bennük, sem Závada színművében nem bízott eléggé, vagy csak bizonytalan volt a színrevitel irányai-módjai tekintetében, és ezért odahívta Ladányi Andreát, csinálna koreográfiát a darabhoz. Csinált. Nem tudom, tudta-e, miért, milyen hatás elérése érdekében gondolja a rendező fontosnak az ő hozzájárulását; nem tudom, tudta-e, hogy hangsúlyos és jellegzetes koreográfusi működése hogyan korrelál Závada másként erőteljes színművével avagy a színészi játékkal; mindenesetre olyan mozgássorokat talált ki a figuráknak, amelyek a szándék szerint bizonyára a stilizálás felé vitték volna a színészi nyelvet, de valójában rátelepedtek egy nagyjából hagyományos, lélektani realista előadásmódra. A hadonászások, kalimpálások, ránézésre is kényszeredett mozgások egyszerűen agyonütik a figurákat (a Takács Katalin megformálta Mamát például teljesen beszorítják a fiát agyonimádó anya és a menyét reflexszerűen utáló anyós kliséjébe), és elterelik a néző figyelmét mind a játékról, mind a szövegről.

Egy ideig. Mert a második részben kikopnak ezek a rátétek az előadásból, amely ilyenformán egyszerre megtalálja nemcsak a maga formáját, hanem a ritmusát is. Akár színészi lázadás, akár rendezői beletörődés (ami nem megy, azt ne erőltessük) vagy koreográfusi "kifáradás" áll a jelenség mögött, voltaképpen mindegy, mert a néző megkönnyebbül, noha a jelenség érthetetlen. De ekkor megmutatkozik az a természetes - mert a dráma szövegéből, a játékból fakadó - stilizáció, például a szeretkezési jelenetben, ami nagyon is a helyén van.

Ugyanígy problematikus az énekbeszéd; nem mintha Szokolay Dongó Balázzsal vagy Lábodi Ádám tiszta, hatásos narrálásával lenne gond - sokkal inkább azzal, hogy ez is eltűnik a második részre, ilyenformán megbomlik a drámai konstrukció. Ugrálunk az idősíkok közt - a színmű ugyanis nagyjából ötven esztendőt fog át -, és mire lassan megszokjuk az énekelt kalauzolást, már nincsen is. Hargitai rendezői bizonytalansága, egy átfogó, elementáris színházi vízió hiánya érhető tetten ebben is.

Szóval a színészi játék, az hozza össze itt Závada regényének letaglózó, elementáris hatását - de összehozza a második részre. A napló- és párnajáték általuk lesz egyszerre konkrét és szimbolikus; ez a rengeteg félrecsúszott szenvedély tőlük válik tágasabb és mélyebb, generációkon, népcsoportokon, háborúkon átívelő tragédiává.

Ónodi Eszter Jadvigája a napló első bejegyzésekor, vagyis Ondrissal kötött házassága pillanatában már csupa rejtély, a múlt megannyi árnya bújik meg benne. És ezek bomlanak ki szép sorban; előbb az Ondristól való idegenkedés, aztán a szenvedély Winkler Franci iránt és a mindvégig domináns bűntudat. Szép, rétegzett alakítás, amely ráadásul épp fedett tartalmaival lesz igazán jó párja Pál András leplezetlen, mondhatni, extrovertált, szenvedélyes szenvedésének. Pál András játékának ereje és lendülete igazi dramaturgiai motorrá válik: sodorja előre az egész kompániát a viharos leépülés-elmúlás-megsemmisülés felé.

Miso, a "hibás" gyerek a napló utolsó kommentátora. "Hibássága" Gáspár Sándor alakításában a reflektálatlan létezés és viszonyulás, a pillanatnyi cselekvések és érzelmek bravúros érzékeltetése. Gáspár játssza saját természetes apját, Jadviga szeretőjét, Winkler Francit is, és bámulatos, ahogy egy kabát föl- és levételével mozog a két, egészen más alak között. Ugyanígy pontos Pokorny Lia minden váltása is a cselédlány (és Ondris szeretője) Anci, valamint Jadviga barátnője, Irmus között. És szerepeket váltogat Szikszai Rémusz is, aki kivált a bőrkabátos beszervezőben, Kurilla elvtársban igen jó. És akkor ott van Lukáts Andor, aki minden idők örök tanújaként, a birtok "intézőjeként" kíséri és kommentálja ezt a szerelmi történetet, váltogatva-keverve a kívülálló bölcsességét a rezignált beavatkozással. Lábodi Ádám is flottul közlekedik a brechties-klasszicizáló Karvezető és Rosza Pali figurája közt.

A látvány megteremtésében ötletes és érzékeny Cziegler Balázs rusztikus, fakorlátokkal tagolt díszlete és Kárpáti Enikő stílusos, korhű ruhatára. Segítik a színészeket mindketten.

A színészek, ők azok, akik igazán megérdemlik a nézők figyelmét. Hiszen ők azok, akik odateszik elénk ezt a nagyformátumú, súlyos regényt, legalábbis annak legmélyebb, nyugtalanító, leverő és magába szippantó atmoszféráját.

Orlai Produkció, Belvárosi Színház, október 25.

Neked ajánljuk