A Radnótiban egészen másként, mint korábban Kecskeméten, illetve a főiskolán. Addig nevetünk, míg egyszer csak sírunk.
Mert milyen vicces, ahogy a csillogó aranylapocskákból álló hétköznapi ruhájában a törékeny Kurázsi mama leiskolázza a toborzókat: halált jósol mindnek, és a nyomaték kedvéért még saját gyerekeinek is. Akikkel amúgy egy hatalmas rekamién lakik, közvetlenül a "Smoking room" feliratot viselő plexifülke mellett (valamelyik reptérről érkezhetett ide); a háttérben vásznakon egy kortárs háborús krónikás, Jacques Callot metszetei, fölöttük egy monitor, melyen a legmodernebb technikával követjük a harmincéves háború útvonalát (és nézzük a Brezsnyevre a megszólalásig hasonlító "zsoldosvezér" temetésének közvetítését) - szóval az Ambrus Mária által tervezett látványvilág is bőven kínálja a mosolyogtató kombinációkat.
De Ungár Júlia szövege is; ahogy Kurázsi - mintha leckét mondana föl - leírja saját gyerekeit (immár nem gyermekeit), az összesnek az apját, saját zűrös előéletét, abban csöppnyi önsajnálat sincsen, ellenkezőleg: számára az élet - pasikkal és gyerekekkel együtt - csupa szükséglet diktálta ügylet, ahogy az üzletnek, a kocsinak, a frontnak és a háborúnak mennie kell. A buta fiú - épp mert buta - legyen becsületes; ezt parancsolja a szükség. Kurázsi egyszerű és gyakorlatias asszony - picit sem emblémája semminek, coki a brechti üzenetnek. Kováts Adél Kurázsija számára nem az élet, hanem az életösztön az a valami, amiről nem nyitunk vitát; az életösztön, a túlélés a leginkább zsigeri parancs. Ezért mindegy, hogy háború van vagy béke; mind átmeneti, csak az életösztön örök. Lendületesen trappol a következő akadályon át - és e trappolásban ott sűrűsödik minden, ami egy "normális" élet tartozéka, a szeretet, a nőiség, a féltés és a gyász. Csak a most van, legföljebb a holnap; ez diktálja a morált, és hozza a kis örömöt meg a nagy bánatot. Kováts Adél megint másik színészi arcát mutatja: a reflektálatlan belemerülést a pillanatba.
És vicces a pap átlátszó sündörgése, haszonelvű ragaszkodása - naná, túl szeretné élni a háborút, és sejti, hogy az istene ehhez kevés lesz, Kurázsi mellett nagyobb a sansz. Rába Roland a kicsire zsugorított hedonizmus papját játssza: egy tányér leves, egy fekhely éjszakára - és ő boldog. Szűcs Péter Pál szakácsa pragmatikus figura, és gondol a jövőre - de Kurázsit a jövő nem érdekli. A sokat tapasztalt Yvette is a relatív teljességet, a tökéletes adaptálódást mutatja: lent és fent mint életritmus; minden jó, ahogy van, a test - Benedek Mari telitalálatos jelmezei egyike: párnákkal "ékesített" nagy női test - jó árucikk. És Martin Márta azt játssza el, hogy tényleg.
A gyerekek közül kettőt beszippant a háború, aztán a harmadikat is. Kattrin némasága vágyaktól hangos: piros cipő, szerelem, gyerek; a béke csak azért, mert anyja azt ígérte, akkor lesz piros cipő, szerelem, gyerek. Petrik Andrea árnyaltan kommunikál szavak nélkül, imádja a bátyjait, fél az anyjától, és szépen felnő benne az önfeláldozás. Zsótérnak ezer ötlete van a drámabeli dobszóra - itt falat rengetően hangos énekszóval menti meg a néma Kattrin a várost. Petrik színes alakítása mellett ugyancsak erősnek tűnik a buta és becsületes fiú szerepében Rétfalvi Tamás monokróm játéka, az egy-ügyűek vesztes eltökéltsége. És Formán Bálint Eilifje megrendítő szenvtelenséggel és közvetlenséggel mutatja, hogyan lesz természetessé, zsigerivé az ölés, és hogyan szorul vékony, állati nyüszítésbe a halálfélelem. Ezek a gyerekek szeretnek, az anyjukat mindenképp; és szeretve vannak, az anyjuk által mindenképp. Ahogy szeretjük ezt természetesnek tudni.
A gyász éppen úgy reflektálatlan, mint a túlélés maga. Kurázsi két gyerekét gyászolja - Eilifről nem tudja meg, hogy meghalt -, valami ősi, ugyancsak zsigeri módon. Az egyiket - Fejő halálát - a túlélés írja felül, mosolyba, sírásba, járkálásba és hányásba fúl. A másikat, Kattrint zászlóba csomagolja, a kék csillagok töviskoszorút rajzolnak, utolsó ölelés ez, anyai.
Zsótér Sándor ezúttal kicsit sem utazik elidegenítésben; a látszólag össze nem illő látvány- és játékelemek szépen egymáshoz tapadnak; sorjáznak a (képi) asszociációk, ötletek - kit mi és mennyi talál el. A rendező persze igényli, hogy mi, a közönség mutassuk a kíváncsiságunkat, a nyitottságunkat - elvégre diskurzus épül itt, érintve vagyunk.
Megy a háború, látjuk a térképen. Nagy Norbert narrátorként ügyesen köti át a jeleneteket és a dalokat; ez utóbbiak kiemelkednek az előadásból, de nem a kontextusából. A színészek zenélnek, ők énekelnek, elvégre színház. Van kocsi is, persze nem úgy; Nagy Norbert játssza ezt is, de hogy kocsi, csak a zárójelenetben lesz hangsúlyos. Amikor Kurázsi körül már senki és semmi nincsen, csak ő van és a menés parancsa, és egy makacs kocsi, amit legyőznek. Győzelem, ha van.
Radnóti Színház, október 11.
