Szép nagy tabló a millennium évéből: a paraszt-dzsentri úri vircsaft tiszta és megbonthatatlannak tűnő viszonyairól, ahol "öcsém a főkapitány, bátyám a polgármester". Uralkodó osztály ez is: a földön uralkodik és azokon, akik dolgoznak rajta és nekik.
Az előadás szövegkönyvét Ari-Nagy Barbara készítette; összerántotta a cselekményt időben is, térben is; az első jelenet után a főhős, Szakhmáry Zoltán birtokán játszódik az egész. Egyetlen, nappalon és éjszakán átnyúló monstre mulatozás a keret és a szituáció ahhoz, hogy megmutatkozzanak az egyes figurák, a konfliktusok. A dramatizálásban erősen háttérbe szorul a főhős, Szakhmáry Zoltán újító-modernizáló reformmániája, mintha nem ez, vagyis a másként gondolkodás lenne a fő oka annak, hogy nem találja helyét az övéi közt; és előtérbe kerül a szerelmi konfliktus, Zoltán őrlődése a feleség és a szerető közt. Nemcsak a Móricz-regényhez, de az előadás mai lehetőségeihez képest is veszteség ez. Megmarad persze a tabló, mármint a környezet, amely helyi ugyan, de erősen általános; és jöhet a hangsúlyos, túlzásig vitt ivás - mindjárt az elején látványosan és a közönség elismerésére játszva hörpintik föl egymás után a korsó söröket -, aztán a lerészegedés, kontrollvesztés stációinak különb-különb, de egymásra azért túlságosan hasonlító állapotai.
A helyi notabilitásokból álló kompániában Csörgheő Csuli persze erősebb kontúrokkal bír - Gáspár Tibor "csulisan" toppan be, de aztán visszafogja a figura kliséit, magába fojtja érzelmeit, csak indulatai áradnak szabadon. Az idetévedő könyvügynök, Lekenczey Muki szerepében Szőcs Artur egy belül semmi, kívül Chaplin-paródia variációit és gesztusait pakolja elénk, sokszor kitakarva a színpadon zajló, mélyebb és látványban "csöndesebb" játékokat - voltaképp érthetetlen elkönnyítése a szerepnek, a színész semmit nem kezd a kívülről becsöppenő figura sajátos helyzetével. A részegség különféle változataiban a miskolci gárda többnyire a közönség szemszögéből nézve hálásnak gondolt széles és látványos mutatások felé tart; már majdnem mindegy, ki az, aki berúg. Nehéz színpadi ügylet részeget játszani, de az előadás szempontjából akár a lakmuszpapír. Szegedi Dezsőnek - Zsellyei Balogh Ábelt játssza - viszont hálásak lehetünk.
Mintha elbeszélne egymás mellett a rendező és a társulat: Keszég László igazán profi a reálszituációk abszurdba, groteszkbe hajlításában, de itt még a szándék is alig látható. Nem mintha nem lenne a maga módján hatásos ez az infernális, evidensen a pusztulásba-pusztításba tartó kis magyar látkép, csak éppen a dermesztő árnyalat, az hiányzik belőle. Az a pillanat, amikor a szürrealitásba áthajolva a végigmulatott napok és éjszakák egyszer csak össztársadalmi életformává, az önkéntes elvakulás, eltompulás kifejezésévé lesznek. Illetve mégis van egy ilyen pillanat, a napfogyatkozás röpke perce, amikor a tivornyázó csapat felsorakozik velünk szemben, és kormos üvegeken át a szürreális természeti jelenséget és egyben saját jövőjét szemléli némán. Kimerevített állókép ez, amely kétségtelenül a közös nevezőre mutat. Mármint a mával közösre.
Az előadás előterében Szakhmáry érzelmi konfliktusa áll: az egyik oldalon az "úriasszony" feleség, az intelligens, szerető társ, Rhédey Eszter; a másikon a hamvas ártatlanságot mutató, a földből termett kiscseléd, Rozika. Szakhmáry Zoltán őrlődését, magányosságát, lefojtott vívódását hitelesen teszi elénk Zayzon Zsolt; arról kevéssé tehet, hogy a hangos tömegjelenetekben sokszor elvesznek csöndesebb gesztusai. De annyi mégiscsak átjön, hogy túl a magánéleti konfliktuson ez az ember úgy "testidegen" a saját közegében, ahogy van, vagyis akad motiváció bőven a radikális következtetés levonására. A Rhédey Esztert játszó Fabók Mariannak kevés lehetősége van megmutatni, hogy tényleg olyan, amilyennek a többiek lefestik őt: határozott, emelkedett, elegáns lelkületű asszony - ehelyett pusztán elementáris és hisztérikus féltékenységét játssza el. Rozika szerepe hálásabb: az öntudatlan prostituált zsigeri magamegjátszását ügyesen, a naivatónustól a gátlástalan érdekérvényesítésig eljátssza Lovas Rozi. Zayzon Zsolt meg azt, hogy rádöbben: még ezen a terepen is alaposan becsapták.
Árvai György díszletének hangsúlyos része a Szakhmáry-birtok: hátul poszteren ringó búzamezők, túltengő természet. A Rozika elrejtett kis szobája stilizált idill: romlatlan csipke meg fehér damaszt. Csak a Hundertwasser-ház mozaikjait nem értem - mármint azt, hogyan kerülnek ide, borítják a falakat, az ágyat, mindent.
Márkos Albert zenéje vélhetően Keszég koncepciójához készült, baljós és fenyegető. Aztán a csúcs- avagy végponton "lefelé folyik a Tisza", és "ég a kunyhó, ropog a nád", és nem, nem "jönnek a fehérvári huszárok", mert az ország másik felén vagyunk éppen.
Miskolci Nemzeti Színház, október 27.
