A PanoDráma eddigi két verbatim produkciója - a Szóról szóra, illetve a Tanulni, tanulni, tanulni - a cigánygyilkosságok, illetve a közoktatás témájával foglalkozott. Ez a legújabb pedig a "sajóbábonyi eset" néven elhíresült roma-gárdista összecsapás jogi procedúráját mutatja be; azt ugyanis, hogy a kisebbségvédő törvénynek nevezett 174/B paragrafus alapján hogyan és milyen eljárás indult azok ellen a romák ellen, akik - tény - ripityára vertek egy Suzukit, amelyben három gárdista ült (akiknek nem lett bajuk). A társulat - színészek és dramaturgok - a helyszínen interjúztak, vagyis megkérdezték a falu népét, polgármesterét, a szemtanúkat, a rendőrt; aztán ott ültek a bírósági tárgyaláson, követték a tanúvallomásokat, átnéztek sok-sok jegyzőkönyvet, és ezekből a szövegekből ollózták-szerkesztették össze a színházi előadást. Illetve nem egészen: a helyszínen ugyanis a közönség soraiban ott ül tizenkét civil, akikből a végére esküdt lesz, és ott, előttünk vitatják meg a helyzetet, és közlik döntésüket a bíróval.
Az eset három évvel ezelőtt történt, akkortájt, amikor a romagyilkosságok miatt egy kisebbség megalapozottan érezhette veszélyben az életét. Ezzel persze sem én, sem a PanoDráma előadása nem szeretné jogszerűnek minősíteni a sajóbábonyi történetet, pusztán a kontextusra irányítanánk a figyelmet.
A perbe fogott - és már az ítélet előtt lecsukott - elkövetők közt például volt egy cigány ember, aki számos tanú és önmaga állítása szerint sem volt a helyszínen, de akit egy rendőr határozottan felismerni vélt (hátulról látta, kapucnival a fején, messziről), majd később visszavonta a vallomását, de addigra az ártatlanul megvádolt ember már két évet ült, hála a magyar igazságszolgáltatás rohamtempójának. Ez az epizód súlyos az előadásban, de bizonyos értelemben súlyosabbak a hétköznapi emberekkel, a falubeliekkel készített interjúk, amelyekből nemcsak az derül ki, hogy egy kisközösség hogyan esik szét és/vagy tart össze a rasszizmussal kapcsolatban (miközben a szót magát mindegyikük visszautasítja), hanem az is, hogy hogyan fogadja el szinte mindenki a hierarchiát és benne a saját kijelölt helyét. A zöldségesüzlet tulajdonosa - aki csak később, mintegy mellesleg árulja el, hogy férje az alpolgármester - szabatos szavakkal fejezi ki igazságérzetét, és egyben ítélkezik mindenki másról. A boltos Katikán rajta a bélyeg: "emeszpés". A polgármester papos intonációval foglalja össze a falu történetét, beszél a hadiüzemről, a "titokról" - és evidens, hogy szószátyár semmitmondása, verbális túlhatalma tartja a falu élén.
A PanoDráma kreatív producere Lengyel Anna: ő találja ki az egyes témákat, a feldolgozás módját, és alighanem ő kalapozza össze a megvalósításhoz szükséges pénzt is. De mindenki részvétele erősen tartalmi és nagyon fontos: a dramaturgok (Lengyel Anna Merényi Anna néven van köztük, Garai Judit és Hárs Anna mellett) a hatalmas mennyiségű anyag színházivá sűrítésében játszanak fontos szerepet, a videósok (Balogh Balázs és Taskovics Éva) a kivetítőkön egyrészt a doku forrását, másrészt a színpadi látványt mutatják, a drámatanárok, Feuer Yvette és Szabó Veronika a civil szereplők megszólaltatását "moderálják" és csatornázzák. Igazi kollektív munka, a színészek - Bartsch Kata, Csákányi Eszter, Kádas József, Nagy Viktor, Ördög Tamás, Szamosi Zsófi, Urbanovits Krisztina - maguk is teljes mértékben sajátjukként kezelik a saját maguk által is gyűjtött anyagot és tapasztalatot - ez pedig ritka hitelességet kölcsönöz az előadásnak.
Ez egyébként sokkal inkább színház is már, mint az előző produkciók; az egyes jelenetek - legyenek bár a valóság újrajátszásai minden esetben - széles és mély társadalmi tablót és érzékeny kapcsolatrendszereket mutatnak. Ebben vállal oroszlánrészt Melis László zenéje, melyet a szereplők énekbeszéddel, kánonnal közvetítenek, gondosan kiválogatott pontokon, például a bíróság szövegeiben.
Az előadás záróaktusaként a tizenkét kiválasztott civil (köztük nők is, romák is, értelmiségiek is, kétkeziek is, lent is, fönt is) esküdtszéket játszik. Nyilván némi előzetes felkészítés alapján, de mégiscsak a saját szavaikkal vitatkoznak igen élénken az egyes vádlottak bűnösségéről, a környezet felelősségéről. És az általam látott estén földerengett Reginald Rose Tizenkét dühös ember című darabjának dramaturgiai kulcsa: egyetlen másként gondolkodó szabatos és körültekintő érvelésével fokozatosan meggyőzi a többieket (na, nem mindet). Mire a Csákányi Eszter játszotta bíró elé tárják együttesen kiérlelt véleményüket, már határozottan úgy érzem: most futó peremet nyugodtan tenném a kezükbe.
Trafó, PanoDráma, november 23.
