A kicsiket naggyá – Hollósi Frigyes (1941–2012)

  • Csáki Judit
  • 2012. december 5.

Színház

Ne már. Frici, nem erről volt szó, erről nem volt szó, arról volt szó, hogy ezt a rohadék rákot megúszod, aztán a többit meglátjuk. Ma is előadás. Holnap is előadás. És miattad marad el. Hogy a francba van ez? Az embernek kél káromkodni kedve…

Hogy mi lenne jó? Ha megérnéd a 72. évet, az? Erre nem éred meg a 72. évet? Meg hogy mit is csinálj? Ez itt a probléma? Hogy ha új igazgatója lesz a Nemzetinek, akkor mit és hogyan?

És akkor most elő a szereplistával, hogy mi minden volt itt? De hiszen most éppen a nincs van itt: nincs a Hollósi az Egyszer élünkben, a Hamletben, a Patkány…-ban, a Három nővérben, a Vadászjelenetek…-ben, a Hazafit nekünk!-ben, és nem ül ott kis masinája mögött a Nemzeti büféjében. Hát jó: ma nem ül ott. És holnap?


Fotó: Sióréti Gábor

Csupa színház volt az életed – na tessék, kiszaladt az első múlt idejű mondat, hogy a franc essen bele; szóval csupa színház, mert valahogy megcsináltad, hogy ami nem színház, az is a színházban, a színházzal, a színháziakkal történik veled. Mert volt neked ez az otthonosság, hogy ott a jó, hogy ott a biztos.

Nem baj, ha kicsi a szerep, mondod, nemigen szeretsz szöveget tanulni, meg különben is, így jó. Így jó, mondja az egyik rendeződ, micsoda biztonság, ha Frici is a színpadon, mert máris van egy teljes figura.

Adhatnálak házi feladatnak a tanítványaimnak: írják már meg, honnan jön és hová megy ez a Sírásó a Hamletben a Znami (Znamenák István – a szerk.) másik Sírásójával együtt (hová megy? kocsmába, naná!), lehetne rajta tanulni a dramaturgiát meg a figurateremtést is. Életanyag, az van neked, meg fantázia.

Meg volt derű, meg felháborodás. Szenvedélyesen olvastad-követted a politikát, mármint ezt az ócska hazai verziót; latolgattuk együtt is az esélyeket erre meg arra, aztán tessék. Aláírtad, amit kellett, kiálltál, amikor kellett, és sosem kellett találgatni, mit gondolsz erről vagy arról, mert mondtad pacekba.

Szeretted azt, hogy a kisemberek színésze vagy, vagyis, hogy őket csinálod naggyá a színpadon; ezt persze már csak én mondom, és arról a kocsmárosról jutott eszembe az Egyszer élünk…-ben, aki morogja maga elé, amit gondol, aztán megy a Gulagra, mint a sicc. Másfajta kisember volt a Miller, „városi zenész”, ugye, az Ármány és szerelemben, a Miller Lujza aggódó papája, meg hát a Molnár Piroska férje. Tényleg, vele is hogy tehetted ezt? Jut eszembe a Lily Allen-féle Fuck You… – jólesett elmosolyodni most.

A szolnoki időszakod még nemigen van meg nekem, a Nemzetitől, kivált a Katonától kezdve aztán minden. Rode a Három nővérben meg a Galócza is, meg az Übü is, meg amit az utazásokról meséltél – Ujlaki Dénes mondását magadévá téve: „múzeumot kívülről, hegyet alulról, kocsmát belülről”, régi idők, aztán már nem volt nagy ivászat. Tényleg, Ujlakit is itt hagytad, ez se szép.

Találkoztunk a 30 éves Katona születésnapján, nagy megindultság, sok-sok régi arc, és kérdezem, hogy érzed itt magad; itthon, feleled, naná. Pedig volt egy kanyar, „nagy szerepeket” ígért neked Schwajda a Művész Színházban – mi a nyavalyára gondolhattál, Frici? Mindig magad csináltad meg a nagy szerepeket, sosem mások neked. Mindegy, az első hívó szóra visszahúztál a Katonába, a helyedre.

Aztán a Nemzeti lett a helyed, leginkább akkor lett az, amikor már kezdett erősen hasonlítani a Katonára; Básti, Blaskó, Udvaros és mások; és hát jut eszembe, kezdett az egész hasonlítani a hajdani Kaposvárra Kulkával, Molnár Piroskával, aztán Znamenákkal, vagyis hát a három egymásra, valahogyan.

Mutattad a szép, panorámás öltözőt. Ahová akkor is bementél, ha nem is volt próbád. Mert rácuppantál a komputerre – nem, nem árulom el, hogy mit játszottunk –, ott voltál, jobbára láthatatlanul a Facebookon, ami most is mutatja, hogy mi „barátok vagyunk”.

Aztán Kőszeg, nyári színházak, összeszokott csapat, amelyben még a kritikus is jól érezhette magát – a legutolsó előadást elmosta az eső, de lehetett nejlon alatt beszélgetni legalább. Vagy Pécsen valamelyik Király utcai teraszon ülni, vagy szembemenni veled, amint Bélát, az „izomagyút” sétáltatod – na, ott is lesz ezentúl egy Frici alakú lyuk.

Nekem kevéssé volt meg az a sorozat, ami a legnagyobb népszerűséget hozta neked: rendőr a Kisvárosban. De emlékszem a Tánctanárra a Cha-cha-chából – ja, meg arra, hogy azt mondtad, táncolni nem tudsz, de már meg sem fogod tanulni –, meg villanásokra A nagy generációból, a Sose halunk megből, most majd nézhetem ezeket újra.

Nézem a fényképeket, teszik föl a barátok sorra a Facebookra, búcsúzik mindenki, de közben általános a hitetlenség. Hogy ez nem lehet, hanem meg kell várni az előadásokkal, amíg visszajössz, nem kell beugrás, még nem.

Hát most már kell. És lesz is. És olvasom, hogy „saját halott” vagy, a Nemzetinek is, a Katonának is, mert a saját élőjük is voltál, de mindannyiunké. És olvasom, hogy miféle díjaid vannak – hát egy vacak Kossuth-díjat csak sikerült nem kivárnod, ahogy azt sem, hogy a nemzet színésze legyél, micsoda baromság, hogy ez nem volt meg, amikor…

A nemzet – én vagyok. Te meg, Frici, a nemzet színésze vagy, az én színészem vagy, bár most nagyon-nagyon földühítettél. De akkor is az vagy: nagy, nagy, NAGY színész. Nagy, nagy, nagyszerű ember. Most és mindörökké.

Figyelmébe ajánljuk

Erőltetett párhuzamok

Mi lehetne alkalmasabb szimbóluma a női létezésnek, mint a haj? Úgy élettanilag (a másik nemre gyakorolt vonzereje a minden individuális szempontot megelőző fajfenntartást szolgálja), mint kulturálisan (a néphagyomány gazdag, még az életet szervező világképre vonatkozó szimbolikájától a jelenkori társadalmak meglehet partikuláris, de mindenképpen jelentéssel bíró ún. trendjeiig) vagy spirituálisan (minden tradíció megkülönböztetett jelentőséget tulajdonít a hajnak).

Prokrusztész-ágy

A francia-algériai rendező filmjének eredeti címe (L’air de la mer rend libre – a tengeri levegő szabaddá tesz) a középkori német jobbágyok ambícióinak szabad fordítása (Stadtluft macht frei – a városi levegő szabaddá tesz).

Felelős nélkül

  • - turcsányi -

Van az a némileg ásatag, s nem kicsit ostoba vicc, amely szerint az a mennyország, ahol angol a rendőr, olasz a szakács, francia a szerető, német a szerelő, svájci a szervező. A pokol meg az, ahol… és itt máshogy rendezik egymáshoz a fenti szerepeket és nemzetiségeket. Nos, ez a – színigaz történetet dramatizáló – négyrészes brit sorozat még ennyi viccelődést sem enged a nézőinek.

Érzések és emlékek

A magyar származású fotóművész nem először állít ki Budapesten; a Magyar Fotográfusok Házában 2015-ben bemutatott anyagának egy része szerepel a mostani válogatásban is, sőt a képek installálása is hasonló (ahogy azonos a kurátor is: Csizek Gabriella).

Mozgó falak

  • Molnár T. Eszter

Négy férfi üldöz egy nőt. Ha a hátak eltúlzott görbülete, az előrenyújtott kezek vonaglása nem lenne elég, a fejükre húzott piros papírcsákó félreérthetetlenül jelzi: ez őrület. Kétszer megkerülik a színpad közepén álló mobil falat, majd ahogy harmadszor is végigfutnak előtte, a nő megtorpan.

Mahler-liturgia

„Én valóban fejjel megyek a falnak, de legalább jókora lyukat ütök rajta” – mondta egy ízben Gustav Mahler, legalábbis a feminista brácsaművész, Natalie Bauer-Lechner emlékiratai szerint. Ez a konok, mániákus attitűd az egyik legnagyszabásúbb művében, a Feltámadás-szimfóniában is tetten érhető.

Akkor és most

Úgy alakultak dolgaink, hogy az 1991-ben írt, a 80-as évek Amerikájában játszódó epikus apokalipszis soha korábban nem volt számunkra annyira otthonos, mint éppen most. Néhány évvel ezelőtt nem sok közünk volt az elvekkel és mindennemű szolidaritással leszámoló, a nagytőkét a szociális háló kárára államilag támogató neoliberalizmushoz.

Gyurcsány abbahagyta

Arra, hogy miért, és hogy miért pont most hagyta abba, lehet racionális magyarázatot találni a külső szemlélőnek is, azzal együtt, hogy e személyes döntés valódi okairól biztosat egyetlen ember tudhat; esetleg kettő. A DK (is) csúnyán megbukott a tavaly júniusi EP-választáson, és bejött a képbe Magyar Péter és a Tisza; és a vak is látta, hogy ha van jövő az ellenzéki oldalon, az a Tiszáé. Ha valaki, akkor a Tisza kanyarítja be az addig ilyen-olyan ellenzéki pártokkal rokonszenvező és mérsékelt lelkesedéssel, de rájuk szavazó polgárokat.

Lengyel Tamás: A hallgatás igen­is politizálás!

Elegem van abból, hogyha elhangzik egy meredek kijelentés, amelytől, úgy érzem, kötelességem elhatárolódni, vagy legalábbis muszáj reagálnom, akkor felcímkéznek, hogy én politizálok – míg aki csak hallgat, az nem politizál – mondja interjúnkban a színész, aki azt is elárulta, hogy melyik politikusra hajaz leginkább a kormánypárti álinfluenszere.