A "látványfodrászat" nem akármilyen látvány: aprólékos gonddal összehordott, szedett-vedett holmikkal zsúfolt szuterén - Gothár Péter díszlete - üzeni: ez a kültelki megduplázott háromszögtörténet nem 1885-ből való.
A szereplők egyike-másika alapos kortársi ízléstelenséggel tör eleganciára, hogy annál árulkodóbb legyen kopott lecsúszottságuk (noha sose voltak föntebb, mint most). De igyekeznek és pörögnek: megcsalás, büntetés, tipródás és kibékülés köreit róják szenvedélyesen.
A Katonában Bodor Ádám fordításában és átdolgozásában mutatták be Caragiale sűrű és tömény, szellemes társadalomábrázolással dúsított darabját; a szöveg jó, az átdolgozás ugyancsak. Az első felvonás a maga szolid és játékötletekben gazdag bohózati karakterével még ígér valamit, a színészek gazdagon, pazarul komédiázva hozzák be a figurákat, "feydeau-znak" kicsit. Dankó István előadáskezdő némajátéka, a közönséggel való pajkos és rezervált kokettálás remek, amiként az egymást követő entrée-k is azok. Nagy Ervin Bóbitása az ő felemás szemével, trampli kakaskodásával, exrendőri, fölényes hadarásával meg a gigantikus pemzlijével nagy reményekre jogosít, akárcsak Lengyel Ferenc szelíd, ámde buldogkitartású, a félreértéseken újból és újból fennakadó, de a féltékenységi fordulat kinyomozásától nem tágító Makhosza; és hát Pálmai Anna is akkora indulattal és tempóval teszi elénk a lankadatlan fúria Micát, hogy alig is hiszünk a szemünknek a későbbiek láttán.
Mert a többiek is, a Katona pompás társulata: Kocsis Gergely a blazírt borbélysegéd, Dodó szerepében, Tasnádi Bence a fogfájós és később nőhajhász gyakornokban mutatja meg, hogyan kell rétegzett, sorsot és tovatűnő álmokat, kisszerűségről beszélő életet magukban rejtő figurákat teremteni. Aztán jön a külvárosi amorózó, a nagy hangú Misu, és Ujlaki Dénes is odateszi a névjegyét. Jordán Adél a második felvonásban hozza be folytatásos szólókban a helyi végzet asszonyát, Didinát, Vajdai Vilmos otthonosan ügyeskedő rendőre pedig a harmadik részre marad.
Csak az nem érhető tetten, mi végre vonulnak föl, kavarodnak össze, esnek egymásnak, vagy csak asszisztálnak a nagy egészhez ők mindannyian. Mi végre a Bujdosó Nóra jelmezeiben és a kellékekben, a miniatűr cselekvésekben föllelhető számos ötlet, beszédes apró részlet, ha nem tapadnak össze, nem hatnak egymásra, csak állnak önmagukban, akár a színészi alakítások.
Mert legkésőbb a második felvonásra, a farsangi éjszakára kiderül, hogy nem derül ki semmi. Még az sem, hogy a szereplők miért azt az egyébként ötletes és invenciózus, bizonyos értelemben túlságosan is találékony farsangi jelmezt viselik; miért van skót szoknyában vagy női ruhában a gyakornok, miért bajadér a borbélysegéd, miért öltözik autónak Makhosz, miért visel ablakszárny angyalszárnyakat Bóbitás, és miért zsiráfszerűség Didina... Fogalmam sincs, hogy vajon a rendező, Gothár Péter mit akart megmutatni Caragiale darabjából azon kívül, amit a színészek belesűrítenek a szerepeikbe. Nem tudni, hogy ez az életteli tabló, ez a színes, sokat sejtető állókép miről beszélne, ha meg tudna mozdulni.
Visszagondolhatunk - már akinek hosszú a színházi memóriája - Gothár Péter sok évvel ezelőtti Farsang-rendezésére a Pesti Színházban (Bodor Ádám előző fordításában Szombathy Gyula, Kern András, Balázs Péter, Pap Vera, Szegedi Erika és mások szerepeltek), és megpróbálhatunk a szuterénből mint helyszínből levonni következtetéseket, de aligha jutunk bármire. Lent: ez persze kínál asszociációkat, akárcsak a mostani előadás harmadik felvonására "megfordult" díszlet, de a fölvetődő random gondolatokat nem támasztja meg semmi. A Caragiale-darab gazdag kínálata - hogy mennyire gazdag, azt legutóbb a Nemzetiben vendégszereplő Radu Stanca Nemzeti Színház Purcarete rendezte Farsangjában láthattuk - mindenekelőtt elsőrangú színészgárdát kíván, mert plasztikus, eleven figurák nélkül pasztell marad. De ha ez megvan, akkor a rendező vezetésével bele kell állni a kínálkozó sodrásirányok valamelyikébe, mert ez is nélkülözhetetlen. Az életkép önmagában: kép, mozdulatlan.
És mert a baj nem jár egyedül, avagy megképződik a bumeráng-hatás: a rendezés hiányára vagy hiányosságaira éppen ezek a kerekded alakítások, vagyis maguk a színészek is felhívják a figyelmet. Azzal, hogy kifogyhatatlan ötletességgel, mély empátiával csinálják meg a figurákat, ki-ki a magáét, hogy legyen mit nézni, és legyen min gondolkodni. Ha Nagy Ervin kivágja magát a csomagolópapírból, vagy bávatagon áll a bekapcsolt bura alatt, és olykor ledob magáról egy-egy ruhadarabot, azzal éppen annyit elmond Bóbitásról, mint a különféle elméletekkel megpakolt és hadarósan előadott szövegével. Ha Kocsis Gergely flegma sertepertéléséből, ejtett intonációjú beszédéből sokat tudunk is meg Dodó segédről - az "örök segédet", például -, akkor is jut eszünkbe ez-az. De hogy mi közük egymáshoz - egyáltalán: van-e bármi közük egymáshoz -, az nem derül ki.
És nemcsak nekik: a pároknak és szeretőknek sincsenek viszonyaik, miközben elsősorban is erről szólna Caragiale darabja. Az ő viszonyaikról meg a miénkről az ő világukhoz - és hogy ez nincsen, arról bizony éppen ezek az önmagukban erős alakítások árulkodnak leginkább.
Így aztán az este fokozatosan fúl a tétnélküliség keltette unalomba. A közönség meg - két szünet lévén - szavaz a lábával.
Katona József Színház, november 18.
