Színház

Hamvazószerda

Caragiale: Farsang

  • Csáki Judit
  • 2012. december 29.

Színház

A "látványfodrászat" nem akármilyen látvány: aprólékos gonddal összehordott, szedett-vedett holmikkal zsúfolt szuterén - Gothár Péter díszlete - üzeni: ez a kültelki megduplázott háromszögtörténet nem 1885-ből való.

A szereplők egyike-másika alapos kortársi ízléstelenséggel tör eleganciára, hogy annál árulkodóbb legyen kopott lecsúszottságuk (noha sose voltak föntebb, mint most). De igyekeznek és pörögnek: megcsalás, büntetés, tipródás és kibékülés köreit róják szenvedélyesen.

A Katonában Bodor Ádám fordításában és átdolgozásában mutatták be Caragiale sűrű és tömény, szellemes társadalomábrázolással dúsított darabját; a szöveg jó, az átdolgozás ugyancsak. Az első felvonás a maga szolid és játékötletekben gazdag bohózati karakterével még ígér valamit, a színészek gazdagon, pazarul komédiázva hozzák be a figurákat, "feydeau-znak" kicsit. Dankó István előadáskezdő némajátéka, a közönséggel való pajkos és rezervált kokettálás remek, amiként az egymást követő entrée-k is azok. Nagy Ervin Bóbitása az ő felemás szemével, trampli kakaskodásával, exrendőri, fölényes hadarásával meg a gigantikus pemzlijével nagy reményekre jogosít, akárcsak Lengyel Ferenc szelíd, ámde buldogkitartású, a félreértéseken újból és újból fennakadó, de a féltékenységi fordulat kinyomozásától nem tágító Makhosza; és hát Pálmai Anna is akkora indulattal és tempóval teszi elénk a lankadatlan fúria Micát, hogy alig is hiszünk a szemünknek a későbbiek láttán.

Mert a többiek is, a Katona pompás társulata: Kocsis Gergely a blazírt borbélysegéd, Dodó szerepében, Tasnádi Bence a fogfájós és később nőhajhász gyakornokban mutatja meg, hogyan kell rétegzett, sorsot és tovatűnő álmokat, kisszerűségről beszélő életet magukban rejtő figurákat teremteni. Aztán jön a külvárosi amorózó, a nagy hangú Misu, és Ujlaki Dénes is odateszi a névjegyét. Jordán Adél a második felvonásban hozza be folytatásos szólókban a helyi végzet asszonyát, Didinát, Vajdai Vilmos otthonosan ügyeskedő rendőre pedig a harmadik részre marad.

Csak az nem érhető tetten, mi végre vonulnak föl, kavarodnak össze, esnek egymásnak, vagy csak asszisztálnak a nagy egészhez ők mindannyian. Mi végre a Bujdosó Nóra jelmezeiben és a kellékekben, a miniatűr cselekvésekben föllelhető számos ötlet, beszédes apró részlet, ha nem tapadnak össze, nem hatnak egymásra, csak állnak önmagukban, akár a színészi alakítások.

Mert legkésőbb a második felvonásra, a farsangi éjszakára kiderül, hogy nem derül ki semmi. Még az sem, hogy a szereplők miért azt az egyébként ötletes és invenciózus, bizonyos értelemben túlságosan is találékony farsangi jelmezt viselik; miért van skót szoknyában vagy női ruhában a gyakornok, miért bajadér a borbélysegéd, miért öltözik autónak Makhosz, miért visel ablakszárny angyalszárnyakat Bóbitás, és miért zsiráfszerűség Didina... Fogalmam sincs, hogy vajon a rendező, Gothár Péter mit akart megmutatni Caragiale darabjából azon kívül, amit a színészek belesűrítenek a szerepeikbe. Nem tudni, hogy ez az életteli tabló, ez a színes, sokat sejtető állókép miről beszélne, ha meg tudna mozdulni.

Visszagondolhatunk - már akinek hosszú a színházi memóriája - Gothár Péter sok évvel ezelőtti Farsang-rendezésére a Pesti Színházban (Bodor Ádám előző fordításában Szombathy Gyula, Kern András, Balázs Péter, Pap Vera, Szegedi Erika és mások szerepeltek), és megpróbálhatunk a szuterénből mint helyszínből levonni következtetéseket, de aligha jutunk bármire. Lent: ez persze kínál asszociációkat, akárcsak a mostani előadás harmadik felvonására "megfordult" díszlet, de a fölvetődő random gondolatokat nem támasztja meg semmi. A Caragiale-darab gazdag kínálata - hogy mennyire gazdag, azt legutóbb a Nemzetiben vendégszereplő Radu Stanca Nemzeti Színház Purcarete rendezte Farsangjában láthattuk - mindenekelőtt elsőrangú színészgárdát kíván, mert plasztikus, eleven figurák nélkül pasztell marad. De ha ez megvan, akkor a rendező vezetésével bele kell állni a kínálkozó sodrásirányok valamelyikébe, mert ez is nélkülözhetetlen. Az életkép önmagában: kép, mozdulatlan.

És mert a baj nem jár egyedül, avagy megképződik a bumeráng-hatás: a rendezés hiányára vagy hiányosságaira éppen ezek a kerekded alakítások, vagyis maguk a színészek is felhívják a figyelmet. Azzal, hogy kifogyhatatlan ötletességgel, mély empátiával csinálják meg a figurákat, ki-ki a magáét, hogy legyen mit nézni, és legyen min gondolkodni. Ha Nagy Ervin kivágja magát a csomagolópapírból, vagy bávatagon áll a bekapcsolt bura alatt, és olykor ledob magáról egy-egy ruhadarabot, azzal éppen annyit elmond Bóbitásról, mint a különféle elméletekkel megpakolt és hadarósan előadott szövegével. Ha Kocsis Gergely flegma sertepertéléséből, ejtett intonációjú beszédéből sokat tudunk is meg Dodó segédről - az "örök segédet", például -, akkor is jut eszünkbe ez-az. De hogy mi közük egymáshoz - egyáltalán: van-e bármi közük egymáshoz -, az nem derül ki.

És nemcsak nekik: a pároknak és szeretőknek sincsenek viszonyaik, miközben elsősorban is erről szólna Caragiale darabja. Az ő viszonyaikról meg a miénkről az ő világukhoz - és hogy ez nincsen, arról bizony éppen ezek az önmagukban erős alakítások árulkodnak leginkább.

Így aztán az este fokozatosan fúl a tétnélküliség keltette unalomba. A közönség meg - két szünet lévén - szavaz a lábával.

Katona József Színház, november 18.

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Ebben nem lesz dicsőség

Talán az izraeli „béketeremtés” sikere, illetve az azt követő frenetikus, globális, és Donald Trump személyes béketeremtői képességeit külön is hangsúlyozó ünneplés sarkallta az elnököt arra, hogy ismét feltűrje az ingujját az ukrajnai rendezés érdekében, és személyes találkozóra siessen Vlagyimir Putyinnal.

Legyetek gonoszok!  

Nagy terjedelemben ismertette a Telex egy a laphoz eljuttatott hangfelvétel alapján Orbán Viktor vasárnapi beszédét, amelyet a Harcosok Klubja „edzőtáborában” tartott 1500 aktivista előtt, a zánkai Erzsébet-táborban.

Elkenték

Legalább kilenc hazai bíróság kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál (AB) a védettségi igazolással való visszaélést szabadságvesztéssel fenyegető kormányrendelet Alaptörvény-ellenességének kimondását, mivel jogi képtelenség a Büntető törvénykönyv felülírása egy rendelettel. Az AB sajátosan hárított.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.

„Vegyük a következő lépcsőfokokat”

A frissen előrelépett pártigazgató szerint megvan a parlamentbe jutáshoz szükséges mennyiségű szavazója a komolyodó viccpártnak, azt pedig átverésnek tartja, hogy a kormányváltás esélyét rontanák. De kifejtett mást is az ígéretek nélkül politizáló, magát DK-sérültnek tartó politikus.

Mi van a fájdalmon túl?

A művész, akinek egész életében a teste volt a vászon, a nyelv, az eszköz, a fegyver, gondolatiságának hordozója, nyolcvanhoz közeledve is az emberi testet vizsgálja. E nagyszabású retrospektív tárlat nemcsak az életmű bemutatására törekedett, hanem egy művészi filozófia összegzésére is.

Az esendő ember felmutatása

  • Simonyi Balázs

Szándékosan az események „peremén” fotózott, úgymond a lényegtelent. Mondogatta: neki akkor kezdődik a munkája, amikor másnak, a hivatásos sajtófotósnak véget ér. A mi munkánk az óriási életművel most kezdődik. Ha lefotózom, a fénnyel becsapdázott valóság nem múlik el, nem hal meg: ez a fotográfus önfeláldozása.