Ez a szegény Agamemnón (Nyári Oszkár) - még mielőtt élete általunk jobban ismert fordulataihoz érkezett volna, vagyis testvére, Menelaosz oldalán beszállt volna a trójai háborúba, ezzel megalapozván például az Elektra-történeteket - még Spártában szervez összeesküvést tulajdon testvére ellen, mégpedig éppen azt, amelyik Helénát Párisz karjába és ágyába taszítja, vagyis ő provokálja a trójai háborút, melynek aztán maga is közvetett áldozatává válik. Ott sertepertél körülötte a fia, Oresztész (Nyári Szilvia): vézna, kicsit nyomorék, de legalábbis furcsa tartású emós fiúcska, aki egyrészt a már agyonoperált Michael Jacksonra hasonlít, másrészt kortársi hedonizmusban utazik, ezért mindig ott van vele két ledér erkölcsű csaj valamelyik lebujból; semmi jelét nem adja, hogy egyszer majd, nem is olyan sokára, bosszút fog állni apja gyilkosán, meg még a saját anyját is megöli. Ott van azután Kalkhasz, a főpap (Kőrösi András), aki az államilag vezérelt és csalásra épített "lúdjáték" szerencsétlen gamblere; meg persze Akhilleusz (Fándly Csaba), aki érzékeny sarokpontját bakanccsal védi, míg másik lábán korhű saru is lehet. Megannyi paródia a könnyen érthető, repetitív poénokkal operáló, felszíni fajtából.
Ebből az összeesküvés-játékból - amely, ahogy mondani szokás, habkönnyű és vegytiszta színpadi viccelődés, nyilván azért, mert az alkotók szerint esetleges mai allúziói is ilyenek - van jó néhány, hiszen ennek kéne lennie az egyik szálnak. A másik a Heléna-Párisz-történet, Offenbach vígoperájának masszívabb része; hogy ugyanis Heléna miért és hogyan keveredik Párisz ágyába, és hogy érzi ott magát, mit sem törődve a következményekkel. A közismert áriák Kolonits Klára előadásában kifogástalanok, a köztes játékos részek erősen kifogásolhatók; Kolonits színészileg semmit nem tud kezdeni a figurával. Hüse Csaba Párisza snájdig fickó, bár súlya csekély - egy ekkora háborút nőcsábász mivolta biztosan nem ér meg.
Szabó Borbála írta a szöveget, a pillanatnyi hatásra - nevettetésre - kihegyezve, hullámzó színvonalon. Egyes olcsóságok - mint például a korabeli bulvárlap - egészen megizmosodnak a többszöri megjelenítés alkalmával, de ettől nem lesznek jobbak, mint valódi társaik, csak éppúgy elunjuk őket, mint amazokat. A replikák szellemességének szintje is a humor alsó sávjában otthonos - és ezen sem segítenek a gyakori ismétlések, legyen szó akár Akhilleusz fájdalmas sarokpontjáról. Az antik mondakörök devalválásában persze mutatkozik alapos eredmény: ennyi idióta, alkalmatlan marha ritkán kerül egy kupacban onnan ide, és milyen klasszikus nevük van nekik... És mutatkozik színházi haszon is: itt egy ideig sem Oresztészt, sem Elektrát nem kell játszani; igaz, volt nemrég, és a jelek szerint elég volt belőle. Most mehet az "Agi" meg a "Meni" - milyen vicces becenevek egy bohózatban, igaz?
Göttinger Pál rendezésében egy Kaposváron régóta nem honos, más városokban viszont tipikusnak mondható "mondom-mutatom" játékstílus dominál. Fantáziátlan és kellemetlenül ízléstelen Cseh Renátó díszlete is, kényszeredett a koreográfia (Katona Gábor), és megannyi sebből vérzik az egész.
Mert nyomok már nem, legföljebb aprócska nyomelemek lelhetők föl ebben a kínos előadásban abból, amit nem olyan régen még tipikus kaposvári zenés színháznak gondoltunk. Amikor legelőször az előadás egészéről gondoltak valamit az alkotók, és ehhez igazították az egyes elemeket; és ehhez igazodott az az érzékeny, adott esetben az énekesi képességek hiányát tartalmas játékkal elfedni tudó színészgárda, amelynek maradványait most rosszkedvűen, kényszeredetten szerepet letudni látjuk a színpadon.
És hát Göttinger Pál pályája is furcsa kanyart vett; másutt a jó előadásaira emlékszünk, itt pedig gyors egymásutánban szalad a "vonal" alá. Hogy a nagy tér, vagyis a nagyszínpad, esetleg a nagyszínházi környezet idegen neki, vagy az a teher túl sok, hogy főrendezőként kell meghatároznia egy vidéki - sőt: a kaposvári - színház művészi arcélét, nem tudom. Csak az eredményt látom: nem megy.
A direkció sikerpropagandával próbálja elfedni a részint koncepciózus, részint kapkodós takarítást: innen ugyanis módszeresen, szisztematikusan és ostobán hajtották el mindazokat, akik a kaposvári színház fényes korszakát művelték. Legutóbb Babarczy László fordított csöndben végleg hátat a városnak és színházának - egy folyamat vége ez is. És nem kell már tartani Rusznyáktól, Mohácsitól, Réthlytől, Kocsistól sem.
Aztán jön majd megint egy Komor István, aki megtalálja az akkori huszonéves Zsámbéki Gábort - és nekilátnak színházat csinálni, közönséget teremteni Kaposváron. Mégis kár.
Csiky Gergely Színház, november 13.
