"Még sok van bennem"

Gálffi László színész

  • Csáki Judit
  • 2012.12.29 13:11

Színház

Most lett hatvan, bár ő ezt voltaképp nem is tartja fontosnak. A dolgát, a színészetet helyezi mindenek elé, nem mintha nem tudná, hol és miben él éppen. A színházat védi, amikor önmagát védi.

Magyar Narancs: A kerek évforduló van rád valamilyen hatással?

Gálffi László: Nincs, dehogy.

MN: Akkor nem vagy az a leltározós típus.

GL: Nem. Miért csinálnék leltárt? Nem fejeztem be.

MN: Éppen ez volt a Viharban igazán érdekes: Prospero a történet végén is fiatal, életerős ember, nem fordulhat rá a halálra.

GL: Hát nem. És ebből még vissza is vettünk, mert még energikusabb voltam. Mondta is Bagossy László, hogy legyek "öregebb", fájjon a térdem, amikor fölállok. És a végén tényleg nem a halál közelít, hanem Prospero visszaveszi a trónt, és nyilván megint ugyanúgy elszúrja a dolgot, hiszen rossz uralkodó volt, "az államügyek" nem érdekelték soha. És szerintem már az első héten legszívesebben visszatérne a szigetre.

MN: Azért ez a Prospero a vágyott szerepek egyike szokott lenni.

GL: Igen, tudom. Lehet, hogy furcsán hangzik, de nem olyan jó ilyen nagy szerepeket egyszer csak megkapni; mindenkinek erős elképzelése vagy élménye van arról, milyen Prospero vagy Hamlet, nehéz új megközelítést találni. Ezért volt jó ötlet például annak idején elővenni a II. Richárdot, mert ritkán játszott, kevésbé közismert színdarab. A Vihart ismertem is, szerettem is, de amikor Bagossy László, a rendező mondta, hogy itt majd varázsolni kell, mint a Harry Potterben, akkor ezzel azért bajban voltam. Nekem olvasás közben ez eszembe sem jutott, valamiért nem ez a része érdekelt. Aztán jött a székláb mint varázspálca, ez az ormótlan valami - nehezen barátkoztam meg vele, de végül megszerettem.

MN: Ezt persze nem lehet eltörni - úgy "töröd el", hogy visszailleszted a helyére.

GL: Az volt az alapötlet, hogy mindent fölhasználunk, ami a színpadon van. Egy előjáték keretében szedtük volna össze a különböző kellékeket - aztán a székláb lekerült erről a listáról, már az elején sincs a helyén. Ezért szerintem a nézők nagy része csak a végén jön rá, hogy hová való, pedig a szék is ott van kezdettől fogva, a hiányzó lábával. Rá is ülnek többen, le is esnek róla. Én meg izgulhatok, hogy az a kis facsap, amibe a végén majd vissza kell tennem a széklábat, ne törjön el. De többször eltört. Most már vasból van.

MN: A nézők is, a kritika is ünnepelte, hogy újra főszerepet játszol.

GL: Meg is lepődtem. Tudod, én tényleg nem mérem kilóra a szerepeket, ezért valahogy nem tudatosult bennem, hogy nemigen játszottam főszerepeket.

MN: Ezek szerint nem voltál elégedetlen.

GL: Nem. Mert nincs is okom rá, tényleg. Mondanám, ha bajom lenne a helyzetemmel, de nincs; nem is tudom, hol lehetne nekem most ennél jobb helyem. És nemcsak azért, mert a színházi és a politikai helyzet olyan, amilyen, vagyis nemigen lenne hová menni, hanem mert itt rendben vagyok. Tavasszal például Gothár Péternél a Kék angyalban egy karaktert játszom majd, Ronda tanár urat - és én egyre jobban szeretek karaktert játszani.

MN: Ez igencsak látszik a Liliomfiban.

GL: Remélem is. És ha már a koromat emlegetted az elején, elmondom, hogy kicsit elegem van abból a sok depressziós, szenvedő intellektuel hősből, akit eljátszottam - most valahogy sokkal jobban tombol bennem az élni vágyás és az életöröm. Most, hatvanévesen. A színházban és a magánéletemben is. Nem vagyok hajlandó belesüppedni a tágabb környezetbe, az általános elkeseredésbe - amit persze ismerek is, értek is. De körülveszem magam zenével, irodalommal, képzőművészettel, az élettel, mindennel, ami örömöt adhat. Kint voltunk nemrég a színházzal Japánban - a Jógyerekek képeskönyvét vittük -, és ott például a japán filmeket hajszoltam, és régi japán erotikus metszeteket kutattam fel. Filmeket nem tudtam venni, mert egyszerűen nem találtam, de elmentem egy-két helyre, néztem a régi japán filmeket, és hát az igazi csoda volt. Amikor meg Dublinban voltam, Beckett-relikviákat kutattam, és csodás dolgokat találtam. Megvettem az összes művét filmen, az eredeti, rádióra írt, BBC által rögzített felvételeket. Alig várom, hogy amikor öreg leszek, egy kukában üldögélve lejátsszam majd A játszma végét meg újra az Utolsó tekercset. Találtam egy olyan képet is, amin mosolyog. Meg egy olyat is, amin a feleségével van. Ezek fantasztikus ritkaságok. De visszatérve az elejére: stimulálom magam állandóan, mert nem vagyok hajlandó lemenni arra a szintre, ami...

MN: De látod azért, hogy...?

GL: Látom, persze, csak mondom: nem vagyok hajlandó belesüppedni. Minden újságot elolvasok, mindenről tudok, még parlamenti közvetítést is nézek olykor, de ha magamra engedem ezt az egészet, abba én belehalok. Igyekszem tenni a dolgomat, és ehhez jó állapotban kell tartani magam. Inkább a Mezzón nézek valami jó operát, koncertet.

MN: Több időd van, amióta nem tanítasz.

GL: Igen, bár havonta nagyjából tizenötször játszom. De sokat vagyok otthon.

MN: Miért hagytad abba a tanítást?

GL: Ez hosszú történet.

MN: Ők mondták, hogy elég, vagy te?

GL: Én. Az első és legfontosabb történés az volt, hogy három évvel ezelőtt volt egy szívrohamom, és akkor megértettem: lassítani kell, pontosabban valamit ki kell hagyni. Tudod, ez az a bizonyos csengetés; amikor nyomták föl a katétert a szívembe, megfogadtam, hogy ha megúszom, leadok valamit. És úgy érzem, színészileg még sok van bennem, fizikailag is erősnek érzem magam - adódott a döntés. Tanítottam több mint másfél évtizedig. És amíg tanítottam, az volt az első; lemondtam szerepeket, filmeket.

MN: És a végére volt egy saját osztályod is.

GL: Igen, és szerencsére a diploma után mind elkeltek. Most persze rezeg a léc itt-ott, de hát mindenütt rezeg. Szóval megtettem, amit tudtam - és ezt abbahagytam. A színházra koncentrálok. Fizikailag is. A szöveget például futógépen tanulom; terhelés alatt a légzés. Én még soha nem rekedtem be előadáson, nem ment el a hangom, nem fogytam ki a levegőből - ezeket én nem ismerem.

MN: Pedig valaha, nagyon régen...

GL: Igen, nagyon régen rosszul beszéltem. Egy kritikus azt írta a Hamletről, hogy úgy beszélek, mint "egy rendőr a fürdőkádban", akármit is jelentsen ez. De jogos volt. Nem voltam jó. Ezért aztán nagyon megtanultam beszélni, jártam logopédushoz - akinek jók az adottságai, az természetesnek tartja, hogy jól beszél. Nekem nem volt az, tehát sokat dolgoztam érte. És dolgozom ma is; korán kelek, megszervezem az életem, és ez, a munka, a színház áll a középpontban.

MN: A komédiázásnál, a karaktereknél tartottunk.

GL: Igen. A Liliomfiban nagyon jól dolgoztunk Mohácsi Jánossal, bár eleinte nemigen tudtam, mit akar. Néztem a gyerekeket, irigykedtem, hogy mennyire oldottak, közben csináltam a magam dolgát - rengeteg anyag volt, közte olyan, amit a bemutató előtt két héttel próbáltam először; na, mondom, mi lesz ebből... De jó volt csinálni, próbálgattam ezt-azt, Mohácsi meg hagyta. Nekem a Liliomfi-film nagyon fontos, nyilván Darvas Iván miatt is; nehéz volt ellene játszani, és jó volt, hogy ennyire átírtuk, lehetett bármilyen ötletem, ha jó volt, belekerült.

MN: Van benne egy bohócjeleneted, igazi szóló: megölsz sok-sok képzeletbeli macskát.

GL: Az első próbákon csak egy áldozat volt, jelzésként. És akkor Mohácsi azt mondta, hogy "de hát hat macska van, csináld végig". Ebből lett ez az etűd.

MN: Az ilyesmi kockázatos ügylet a színpadon: mivel rögtönzésnek hat, nyilván nem mindig ugyanolyan.

GL: Nem hát. Vigyázni is kell a ritmusra - nem keresgélhetem túl sokáig az utolsó macskát, mert leül az egész. És igyekszem néha ezt-azt kitalálni, elvégre a kollégák is nézik, ugye. Persze kicsit féltem az állatvédőktől, mit fognak majd szólni, de aztán kitaláltam, hogy ha rákérdeznek, majd elmagyarázom, hogy ezek fiktív macskák, és végül is a hétfejű sárkánynak is levágják az összes fejét. Nagyon jó munka volt. Szeretek olyan rendezőkkel dolgozni, akik nyugodtak, szeretik az életet, és nem agresszívek. Az idegeskedést, a kapkodást és a bizonytalanságot nem bírom. Hát Mohácsinál ilyen nem volt. És Bagossy Lászlóval, Mácsaival is jó dolgozni, mert ők is ilyenek. Engem az idegesség lebénít, és már nem vagyok hajlandó görcsből játszani.

MN: Akkor az Örkényben most jól vagy.

GL: Persze. Mitől ne lennék jól? Remek társaság. Kevesen vagyunk, nincs fúrás, nincs intrika. Színészek vagyunk persze, tehát van elégedetlenség meg sérelem, de olyan, amit máshol már én is tapasztaltam, hogy bejön az egyik, kimegy a másik, mert nem férnek meg egy helyen, olyan itt nincsen. Lehet persze veszekedni, a Mácsaival is, néha ordít az ember - de egyrészt ritkán, másrészt rögtön kimegy a gőz.

MN: Na, akkor ez a béke szigete, a pálya meg neked sétagalopp.

GL: Hát persze. Kivéve, amikor olyan ideges vagyok előadás előtt - például a Viharban - hogy kiugrik a szívem a helyéről. Nyugtatgatom magam, hogy tudom a szöveget, tudok mindent, és mégis, a premieren majd belehaltam. Még dilibogyót is bevettem, valami gyógynövényes dolgot. Az elvárás meg a nagy szerep, biztos ez csinálja. Talán a korral nő a felelősség?

MN: A Kean, a színészt már vagy tíz éve játszod.

GL: De amikor játszom, már előző nap beindul az ideglelés.

MN: Pedig valahogy akkortájt fordult a pályád.

GL: Nem, inkább akkor, amikor a Vígből eljöttem. Muszáj volt, előbb kellett volna; akkortájt, amikor Ruszt Józseffel kezdtem dolgozni '86-ban. Muszáj volt elszakadni 25 év után, hiszen ott én voltam a "Lacika", jó dolgom volt, de elég volt belőle. A semmibe mentem, de szabad lettem. És jött Pécs, Simon Gray Butley című darabjának a főszerepe; az előadás ott szép csendben elhalt, de aztán kétszer eljátszottuk Pesten, és megkaptam rá a legjobb férfialakítás díját. Aztán jött Ruszttal a Philoktétész, aztán a Jelenetek egy kivégzésből...

MN: Ez már az Örkény Színház volt.

GL: Még nem Örkény, hanem Madách Kamara, és egyáltalán nem lehetett tudni, lesz-e belőle Örkény vagy színház egyáltalán.

MN: Aztán odaszegődtél, és onnan kirándulsz az Orlai Produkcióba.

GL: Igen, és ott is nagyon jól érzem magam. A Sírpiknikkel kezdődött, persze hogy kommersz, de négy remek nő játszik benne, és mind engem akar. Aztán benne voltam másban is...

MN: Még rendeztél is.

GL: Ne nevezzük ezt rendezésnek, manuális munka, játékmester inkább. Már megvolt a szereposztás, A nagy négyes, hát megcsináltam. Nem leszek én ettől rendező, isten ments, nem is akarok. De Orlainál is jó dolgozni, ráadásul - ez is hozzátartozik - tavaly nyáron például nagy bajban lettem volna anyagilag, ha ez a munka nincsen. Ráadásul Orlai korrekt és tisztességes ember; a saját pénzén csinál színházat, bevállalósan, kísérleteket is, komoly dolgokat - ezeket persze el kell tartani. Nagy vonzerő az is, hogy olyanokkal játszhatom együtt, akikkel egyébként sosem. És ha limonádé, hát aztán - de olyan jó, hogy nevet, tapsol a közönség. A Vígbe is többször visszahívtak.

MN: A színházi fizetésedből nem élnél meg, igaz?

GL: Rendes fizetésem van, de mi csak akkor keresünk, ha játszunk. Vagyis nyáron négy hónapig egy fillért se.

MN: Film?

GL: Nemigen készül... Bár épp most tárgyaltam egy mozifilmfőszerepről, nem szeretném elkiabálni, hátha... Én valamiért eléggé konzervatív színésznek vagyok elkönyvelve. A fiatalokat nem nagyon érdeklem. Nem nagyon ismernek. Azt is mondta valaki, hogy tán azért sem hívnak, mert olyan kiegyensúlyozott, harmonikus az arcom, és az ma nem nagyon kell. Régen sokat filmeztem és tévéztem, és nagyon szerettem. Esztergályossal dolgoztam sokat, később Fábritól Jancsóig szinte mindenkivel - nagyon jó volt. Két évvel ezelőtt örültem, amikor az HBO-ba hívtak a Társasjátékra, egy öregedő karmestert játszottam, akit végül nem választ az apakomplexusos fiatal lány. És most elvállaltam egy ELTE film szakos fiatal vizsgafilmjét Börcsök Enikővel, az is jó volt.

MN: Ha nem színészet, akkor mi van az életedben?

GL: Amiket már mondtam meg a számítógép - ez nagyon fontos nekem, nagyon meg akarom tanulni, nem akarok lemaradni. Már megtanultam bakelitlemezeket digitalizálni, nagy öröm. Aztán van az utazás, de azt a színházhoz kell igazítani; olyan helyekre szeretek menni, ahol még nem voltam, rákészülök, megtanulom a várost. Tokió csodás volt: mások az emberek, más a mentalitás, lementem reggel a metróba, zsúfoltság volt, hagytam, hogy bepréseljenek a kocsiba, és néztem őket, ahogy számítógépeznek és alszanak, mert annyit dolgoznak, hogy minden szabad percben elalszanak. És nem látsz sem síró gyereket, sem ordibáló anyukát. És mások az ízek, a szagok. Szóval komoly nosztalgiám van.

Neked ajánljuk

A varacsk alatt

Jane Campion hosszan megpihent legutóbbi rendezése, a 2009-es, Keats életéről szóló Fényes csillag után, azóta csak egy remek krimisorozatot, A tó tükrét láthattuk tőle.

A hiányzó hetes

Milyen kapcsolat van egy széndarab és egy tájkép, vagy a „szabálytalanul” szabályos mértani test és egy karkörzés között? Mire (vagy kire) utal a kiállítás címe? Miért fontos a hetes szám?

Vif

A zseni a polgári életben örök vesztes, akinek talán szüksége is van ezekre a vereségekre. A művészetpszichológia érdekes kérdése lehetne, hogy a vásott romantikus közhelyek közül vajha miért épp ez maradt oly kedves mindmáig a 19. század gyermekded ábrándjait zordan elvető és rendre kifigurázó színházi alkotók számára.

Egy szabad ember

  • Babarczy Eszter

„Egy elkövetkező nemzedéknek, akik remélhetőleg szerencsésebbek és bölcsebbek lesznek, mint mi voltunk”indul a harminc év történetfilozófiai, eszmetörténeti és politikai írásait összegyűjtő kötet. Gyurgyák nem változtatott az eredeti szövegeken, összeállításuk mégis politikai tett: a szerző hitvallást tesz, amelytől az ország sorsának jobbra fordulását várja. Ez a hitvallás egy angolszász típusú konzervativizmusé, amely, mint Gyurgyák maga mondja, elveszített lehetőség volt a magyar történelemben, különösen a rendszerváltás után.

Majd legközelebb

  • Rádai Andrea

Nem sikerült leváltani a féldiktatórikus rendszer kormányát, így a kötelező sorkatonai szolgálat bevezetését sem tudtuk megakadályozni: nem nyertünk a ProTest – Út a forradalomhoz című színházi társasjátékban. De ez talán mellékes is, mert itt az út volt a fontos, a viták, a közös gondolkodás, a billegés a cselekvés képességének eufóriája és a tehetetlenség letargiája között.

Törvényen kívüli ösztönök

Nyolc afrikai férfi táncos jön ki a színpad elejére. Meztelen testükre húzott fekete öltönyükben felsorakoznak a rámpán, farkasszemet néznek a közönséggel. Kitartóan, sokáig. Miféle szakadékot lép át, vagy nem lép át a tekintetünk? Az ő szemükben lehetne düh, méreg, dac, elég, ha a gyarmatosításra, háborúkra, a menekülthelyzetre gondolunk. De nincs. Csak úgy néznek.

Vissza a szamárpadba

  • A szerk.

Nagyszabású szélsőjobboldali összejövetelnek, öndefiníciója szerint egyenesen csúcstalálkozónak adott otthont a múlt hétvégén Lengyelország fővárosa. A The Warsaw Summit házigazdája a Jog és Igazságosság (PiS) és Jarosław Kaczyński pártelnök voltak, vélelmezett titkos célja pedig az, hogy az európai hasonelvű pártokat egységbe kovácsolja.

„Párizsban minden volt”

  • Artner Sisso

A Jel Színház alapítója a vajdasági Magyarkanizsáról indult képzőművészként, s előbb Budapesten, majd Párizsban lett táncos és koreográfus. Legutóbbi darabja, az OMMA kapcsán beszélgettünk, emlékezve az első előadására, a Pekingi kacsára is.

Hozza a kötelezőt

  • Sausic Attila (Berlin)

Németországban megszigorították a járványellenes intézkedéseket. Angela Merkel megjelenésünk napján adja át irodáját a parlament által szerdán megválasztott szociáldemokrata kancellárnak. Olaf Scholz általános oltáskötelezettség bevezetését tervezi. S mennyi szép törekvés és nemes szándék említhető az új kormány programjából!