Színház

Valóság, só

Pintér Béla és Társulata: A 42. hét

  • Csáki Judit
  • 2012.11.11 13:10

Színház

Ez a negyvenkettedik hét, amelyre Pintér Béla és Társulata legújabb bemutatójának a nagy időből kimetszett darabja kifut, a szülés ideje; és mire az előadásnak vége, meg is születik két gyerek. De nem ez a lényeg. Az eltelt idő és a végpont ebben az esetben az a dramaturgiai keret, amelybe az események belesűrűsödnek.

Nincsenek fantasztikus elemek, sem úgy, mint a legutóbbi Kaisers TV Ungarnban, sem úgy, mint az Anyám orrában. Nincsen benne kipécézve újabb direkt társadalmi fekély sem, mint a Szutyokban vagy a legkorábbi Pintér-előadásokban. Leginkább a társulat "így élünk mi itt" típusú sorozatához tartozik, mint, mondjuk, az enyhe történeti árnyalatot hordozó Sütemények királynője, de ezúttal a történelem távlatosságának megkönnyebbítő - mert elidegenítő - karaktere nélkül. Ez az a szappanopera-vonulat, amely (a televíziós műfaj kilóra készülő változatától eltérően) a sűrítésre, az ismerősnek tűnő alakok és fordulatok egymáshoz tapasztására épül.

A 42. hét ugyanis itt és most játszódik, a szomszéd lakásban élők története lehetne, ha az a lakás éppen be lenne kamerázva. Néhány hónapnyi metszet, ráaggatva a szükséges és hasznos tudnivalókkal. Nem archetípusok szaladgálnak benne, de típusok mégis, amelyek hordozzák az ugyancsak tipikus vonásokat, és vonzzák azokat a fordulatokat, amelyeket ugyancsak ismerősnek látunk, hiszen vagy velünk, vagy ezzel a bizonyos szomszéddal megtörténtek már.

Ebből az aspektusból tehát részint szappanoperát, részint valóságshow-t látunk - persze ez utóbbiból nem olyat, amilyent a tévében mutatnak néha, mert az éppen a valóságot nélkülözi, mind a figurák, mind a "cselekmény" szempontjából. A középkorú szülész-nőgyógyász asszony nem a "gazdagok és szépek" közül való, hanem az élhetetlenségig becsületes figurák egyike, aki alkalmas és hatásos fókusza mind a magánéleti, mind a hivatásbeli hétköznapi véletlenek halmazának. A kihűltnél, unottnál nem rosszabb házasság, a hátat fordítással lázadó gyerek, a munkahelyi tabló színes, megannyi saját problémával küzdő figurái, a páciensek ugyancsak tipikus (vagyis az előfordulást tekintve meglehetősen gyakori) élethelyzete önkényes és önkéntes metszéspontjaként egyszerre próbál megfelelni saját és környezete elvárásainak, valamint kézbe venni az életét - antagonisztikus ambíciók.

Van váratlan és ezért tragikus halál, amely a hátrahagyottak egyikének szabadságot, új lehetőséget, a másikának "megtérést" hoz; van két magzat, az egyik helyen felhőtlen boldogság, a másikon megannyi keserűség forrása; van folyamat, amelyben a forszírozott nonkonformizmus ugyancsak forszírozott rendbe fordul át; vannak mai kapcsolódások a kórházi, színházi, bolti és egyéb jelenségekhez. A nagyjából reflektálatlanul - vagyis minden stilizáció nélkül (amennyiben egy pillanatra eltekintünk attól, hogy maga a színház is stilizáció) - eljátszott alakok és történések dramaturgiailag logikusan és kerekdeden adnak ki egy voltaképp szórakoztató és a sűrítés révén mégiscsak abszurdba hajló egészet.

Igen nagy nyeresége az előadásnak Csákányi Eszter főszereplése (amúgy is nagyjából az egész szakma kollektív bűne, hogy meglenni látszik Csákányi nélkül). Nemcsak azért, mert az ő színészi nyelve éppen, hogy az ellenkezője a többiekének (vagyis reflektált és stilizált), hanem mert ezen a nyelven hatalmas súlyt tud adni ennek a hétköznapi embernek, drámai figurává képes emelni őt, és ezzel drámává rántja össze A 42. hét történetét. És azért is, mert Pintér meglehetősen zárt társulatának többi tagjára szintén igen jó hatással van ez a másfajta színészet.

Pintér Béla maga játssza a nőgyógyász férjét: egy hosszú-hosszú, néma, szájtátott álldogálással megint odateszi a maga elementáris hatású színészi névjegyét: rácsodálkozik valami képtelenre, hihetetlenre, amelyre mi, nézők, már oda se hederítünk, annyira hétköznapinak látszik; és addig áll némán, míg mi is az ő szemével látjuk döbbenetesnek és elfogadhatatlannak a jelenséget: a kamasz lány nevetséges, fekete bőrszerkóba öltözött, öreg rocker szeretőjét.

A nagyjából üres játéktér - néhány fehér szék és hangsúlyos pillanatokban egy hangsúlyosan inadekvát, vagyis abszurd szaunafülke - változékonyságát a jelenetek és a színészek hozzák és Kéménczy Antal zenéje és zenészei ezzel a mostanában szerencsésen meggyökerezett par excellence színházi zenéjükkel. Benedek Mari erősen karakterizáló jelmezeiben otthonosak a figurák: az erőteljes palóc tájszólással beszélő főorvos és várandós felesége (Friedenthal Zoltán és Enyedi Éva) vagy az "úgy maradt", bátyja erőszakos gondoskodása alatt élő, kallódásra ítélt lány, akit Stefanovics Angéla játszik. És Pintér Béla szokásos, ügyesen jellemmé gyúrt alakjai: a művészi ambícióit színigazgatói pályára futtató Boci, akin a jelenlegi színházi szcénát jól ismerők nevethetnek és sírhatnak felhőtlenül (Thuróczy Szabolcs remek alakítása), meg az egyik sémát a másikkal felváltó kamasz lány, akit Roszik Hella játszik.

Van benne boldogság. Igaz, elmúlik. Mert ez egy kortárs életkép, mainstream.

Szkéné, szeptember 29.

Neked ajánljuk