Csengery Kristóf

Mondják, Brahms B-dúr zongoraversenyéhez (op. 83 - 1881) meg kell öregedni. Ez persze csak félig igaz, mert noha kétségtelen, hogy a filozofikus merengés, amely a művet uralja, érett előadót kíván, ugyanakkor a szimfóniaszerű formába rendezett, rendhagyó módon négytételes versenymű technikai igényeinek csak ereje teljében lévő pianista tud megfelelni.

Az Erdődy Kamarazenekar a közelmúltban lemezt jelentetett meg lengyel és magyar zeneszerzők: Alexandre Tansman (1897-1986), Witold Lutoslawski (1913-1994), Selmeczi György (1952) és Orbán György (1947) műveiből, a koncertmester az együttes lelke-motorja, Szefcsik Zsolt, a karmester Marcin Naleţcz-Niesiolowski, a kiadó a 22 éve működő varsói Dux Records.

Mozart csak egy volt - s az az egy megismételhetetlen.

A 2. világháború utáni bő évtizedben a politika három jelentős magyar zeneszerző műveit is leradírozta a hazai nyilvánosság térképéről.

Hanglemezkészítő tevékenysége során Baráti Kristóf a hegedűirodalom alapműveit rögzíti: az elmúlt évek során lemeze jelent meg Bach összes szólóhegedű-szonátájából és -partitájából, Paganini D-dúr és h-moll versenyművéből, Beethoven összes hegedű-zongora szonátájából, illetve Eugène Ysaÿe hat szólószonájátából.

Könnyű- és komolyzene között manapság nincs igazi beszélő viszony, s ami mégis van (crossover), jobb lenne, ha nem lenne. Korábbi századokban ez másképp volt: ha A varázsfuvola szerzője írt egy menüett- vagy kontratáncsorozatot, akkor tánczene került ki a keze alól. Vagyis Mozartnak még megadatott, hogy egy személyben legyen Kurtág György és Szikora Róbert. Így volt ez a 19. században is: Brahms nemcsak a Német Requiemet és a szimfóniákat alkotta meg, de a Magyar táncokat és különféle (hol hangszeres, hol vokális) valcersorozatokat is.

Hagyomány, hogy a Bartók Emlékházban hangversennyel emlékeznek meg a Csalán út 29. egykori lakójáról. Úgy esett, hogy idén a megemlékező koncertet két olyan muzsikus adta, akik régóta a nagyvilágban öregbítik a magyar zene hírét: a Hollandiában élő Würtz Klára zongoraestjét hallhattuk, a Franciaországban élő mezzoszoprán - René Jacobs és William Christie felfedezettje -, Károlyi Katalin közreműködésével.

A "special relationship" kifejezés Churchilltől származik, ő jellemezte ilyen semmitmondón a brit-amerikai viszonyt. Ha különlegesen jó kapcsolatot értünk alatta, hát az hol volt, hol nem volt. Nem is kellett más hozzá, csupán az eminens közös érdek, az ideológiai egyezés és a személyes rokonszenv. Mindez meglenni látszott Winston és FDR vagy Reagan és Thatcher között, míg feltűnően hiányzott például Nixon és Heath vagy Clinton és Major idejében. De aztán jött a Wunderkind.

Olvasd el kedves verseid egyikét, majd a könyvet becsukva kérdezd meg magadtól: ismerem én ezt a szöveget? Nyilvánvaló a válasz: hogyne ismerném, olvastam már százszor!

Vén, mint az országút, de ma is él, sõt virul. ' a líratörténet (egyik) nagy túlélõje: idestova nyolcszáz esztendeje, hogy a palermói udvar költõi kitalálták, éppen hét évszázada született Petrarca, aki híressé tette - s lám, a posztmodern irodalom szerepjátékokat és iróniát kedvelõ, utalásokra éberen figyelõ szalonjában nincs korszerûbb és elegánsabb, mint egy finoman megmunkált, fanyar szonett, s benne néhány gondosan elhelyezett, vájt füleknek szánt allúzió. Végy két négysoros strófát, illessz hozzá két háromsorost, és persze rímeljen a szerkezet - így hangzik a formai váz receptje a szakácskönyvek stílusában.

Zseni - ez a meghatározás mára kiment a divatból. 19. századi ízű szó, túlteng benne a pátosz. Sokan nem is tudják, mit jelent: összetévesztik a sztárral. Pedig a sztár többnyire nem zseni, és a zseni többnyire nem sztár. A sztárt csinálják, a zseni születik. Ha egy tizenévesnek kellene elmondanom, mi a zseni, talán épp Glenn Gouldról beszélnék: az utolsó zsenik egyikéről.

Mikor az európai zenetörténetben már kizökkent az idő, de még nyoma sem volt azoknak, akik azt átmenetileg helyretolni születtek, vagyis még senki sem tapasztalta jelét Bartók, Schoenberg, Stravinsky színre léptének (a klasszikus zenében ők hoztak létre utoljára valami zártat és szilárdat: nyelvet, stílust), akkoriban éltek és alkottak az olyan utóvédharcosok, mint Hugo Wolf, Hans Pfitzner, Max Reger.