Báthori Csaba (két legutóbi kötete: Üvegfilm, 2003; Boldog ólom, 2006 - mindkettő a Kalligramnál) felidézte egyik kedves Babits-versét, A lírikus epilógját - és tudta, mit kezdjen ezzel a szonettel. Batyut kötött a hátára, és világgá küldte szerencsét próbálni. Úgy is mondhatnám: sós kútba tette, onnan is kivette, kerék alá tette, onnan is kivette. 123 parafrázist írt az eredeti nyomán, s ezekben csupa olyasmit cselekedett otthonosan-tiszteletlenül, amit a más versével ritkán teszünk. Alapkoncepciója: aki parafrázist ír, az kreatívan olvas - a befogadás különféle lehetséges módozatait kutatja fel és ütközteti egymással. Sokféle irányból, sokféle intenzitással világítja meg vagy éppen homályosítja el az eredeti szöveget. Belekarcol, ráfirkál, meggyűri és megtépi, leönti mindenféle szósszal - és az eredeti mindezt megköszöni, nem hal bele, sőt egyre jobban érzi magát, mert a sokféle helyzetben és szerepben kiderül, hogy maga is sokféle: erősebb, színesebb és alkalmazkodóképesebb, mint gondoltuk.
Parafrázis - ez a szöveg tartalmának saját szavakkal történő elmondását, értelmezését, magyarázatát jelenti. A műfajnak nagy hagyománya van a régi irodalomban, gondoljunk csak a 16. század költőinek zsoltárparafrázisaira. Az olvasó azonban Báthori gyűjteményének darabjai között sok olyat is talál, amely a maga fúrás-faragásával a variáció zenéből vagy képzőművészetből ismert műfaját idézi, s megint sok olyat, amely viszont a paródia vagy a karikatúra lehetőségét veti fel, s így egyrészt a humor ízeivel gazdagítja a kötetet, másrészt ismét egy dús termésű, Magyarországon kedvelt tradíció áramába kapcsolja a verseket - elég az Így írtok ti darabjaira utalni. Báthori Csaba azonban Karinthy-val ellentétben soha nem az eredeti szöveg szerzőjét, azaz nem Babitsot parodizálja: mindig azt a költőt vagy írót, akinek hangján, kedvelt műfajának keretei között vagy kedvelt eszközeivel megszólaltatja A lírikus epilógját, legyen a kiválasztott alany Hölderlin, Jandl vagy Esterházy. Az én olvasatomban tehát műfajilag is többrétegű a kötet, mint amilyennek az alcímbeli Babits-parafrázisok higgadt understatementje ígéri.
Ami az eszközök és ötletek, a lírai kameraállások, szikrák és sziporkák változatosságát illeti, íme néhány példa a szűrőkre, melyeken Báthori a babitsi tartalmat átereszti. Esti kérdés címmel (!) azt vizsgáljuk, hogyan változik meg az alapvers dikciója, ha A lírikus epilógja számos szöveghelyére kérdőjeleket szúr a kételkedés. Látjuk a verset javított kéziratként, kihúzott rossz megoldásokkal, majd nyegle és rikító szlengbe öltöztetve, később meghallgatjuk mint patetikus vádbeszédet. Találkozunk vele az orvosnál betegségét leíró páciens elbeszélésének formájában, majd gyerekselypegés hangján szólal meg Babits töprengése, aztán régies alakot ölt, sőt a magyart nehezen törő idegen ajkú vendégmunkás nyelvi korlátai között is megjelenik. Felbukkan egy ellenvers, amely épp a babitsi eredeti állításainak fordítottjával rukkol elő, szerepet kapnak szórendi cserék és kihagyások, akad a kötetben csak sorvégekből, csak magánhangzókból, illetve csak mássalhangzókból szerkesztett változat. Báthori megírja A lírikus epilógja német verzióját, s egy zenei technikát alkalmazva prezentálja a verset rákfordításban. Sokatmondón összeházasítja Babits versét egy József Attila-költeménnyel, előadja Berzsenyi modorában és különféle antik metrumokban. Van múlt idejű parafrázis, van, amelyikben a nyelvek bábeli zűr-zavara uralkodik, és akad olyan, amelyik egy televíziós talk-show álintellektuális párbeszédébe rejti az eredeti vers tartalmát. Halljuk a vers epilógját felszólító módban, dalszerűen, tájszólásban, dadogásként és szerelmi vallomás gyanánt - pedig még csak a könyv felénél tartunk.
Eltöprenghetünk, szerepet játszik-e a kötet létrejöttében - s abban, hogy ilyen sokszínű, sokfelől közelítő lett -, hogy Báthori, miként Babits, poeta doctus, sokfeladatú, gondolkodó irodalmár: kritikus, esszéista és fordító. Utóbbi minőségében nem akármilyen, hiszen nem csupán magyarra fordít (többek közt Rilkét, Beckettet), de ami ritka: magyarként magyar költészetet ültet át idegen nyelvre. (E műfajban az utóbbi idők egyik nagy teljesítménye fűződik nevéhez: József Attila verseinek német tolmácsolása.) Azt hiszem, a válasz egyértelmű: aligha véletlen, hogy - költőtől szokatlan módon - Báthori előszót mellékel Babits-parafrázisaihoz, s ebben azt is kifejti, hogy a kötettel részben a magyar verselemző hagyomány helyzetén próbált lendíteni. "Mintegy ajánlatot tettem, hogy s mint bővíthetnénk ki a magyar költészettel kapcsolatos látás-színvonalunkat, érzék-tartományunkat, szokásrendünket" - írja. Ez a kötet talán legérdekesebb tapasztalata: megfigyelni azt a különös és termékeny kölcsönhatást, amelyben a folytonosan jelen lévő kreatív játékosság keveredik az analitikus komolyság magatartásformájával. Aki felveszi a jelképes bakancsot, és elindul Báthori Csabával a versértelmezés hosszú túrájára, sok mindent megtud majd az út során - nem utolsósorban a saját ízléséről, olvasási kultúrájáról.
Napkút Kiadó, 2006, 146 oldal, 1490 Ft
